Lehet, hogy csak nekem van mákom, de én még nem láttam eltorzult fejű arcokról kirakott edzőtermi képeket.
Mindenki lazán nyomja/gyúrja/emeli a brutális súlyokat, és edzés végén vidáman feszít a tükörben telefonnal a kezében megörökítve a csodaszép pillanatot, hogy mégsem halt bele az aznapi kihívásba.
Az instragramon mindenki szép, okos, ügyes, tehetséges, sikeres, gazdag. Még te is és én is.
Ezekkel a fotókkal persze úgy igazán mit lehet elérni? Követőket, nyálas kommenteket, szívecskés rajongásokat. Ha ezt be tudod tenni az önbizalom fejlesztő játékodba, akkor minden rendben. Ha arra jók ezek a sokszor hazug képek, hogy ettől új erőre kapj a további eredmények eléréséhez, akkor szintén minden rendben van. Ha magad is elhiszed, hogy rohadt sikeres vagy, na, akkor aztán tuti minden tökéletesen és elvehetetlenül rendben van...veled.
De mit tegyenek azok, akik béna ruhájuk miatt nem mernek fotózkodni, ha egyáltalán voltak olyan bátrak, hogy lemenjenek egy közösségi terembe fogyni/izmokat növeszteni/ életük társát azonos érdeklődési kör miatt ott meglelni?
Ezek az emberkék nem teszik fel a fotóikat, nem kapnak erőre, sőt mit több, tuti, hogy le sem mennek egy terembe, mivel holt bukásnak látják magukat már az első egy kilós súlyzó megemelésénél („tartsd így, jobban feszítsd, ne vidd annyira hátra, ez még csak a századik, minek vicsorítasz?”).
Ők utálkozni fognak, mert már irigykedni sem lesz kedvük. Beszólogatnak, vagy nyomják a dühös jeleiket a posztok alatt.
Ez csak egy körkép a mai nagy valóságról. De menjünk tovább, és nézzük meg a műtermek pompáját.
Azt mondtam, pompa? Óh, mily nyelvbotlás. Ja, nem, hisz tényleg ezt látod a fotókon. Rendezett sorokban a képek, szépen csillogó ecsetek, influencernek átadott alkotások, eladott művek itt-ott magánotthonokban.
És akkor jönnek a frusztrált művészek, akiknek harminc, ötven, vagy talán száz alkotása vigyorog és porosodik otthon eladásra, rajongókra várva. Elkezdik lekicsinyleni magukat, értéktelennek tartani alkotásaikat, munkásságukat, reklámtevékenységüket.
Mert már mennyire hülyén is néz ki egy túlzsúfolt dolgozószoba, több tíz négyzetméteres műterem, amiben nem lehet mégsem elférni a rengeteg festmény miatt?
Vagy nézzük meg ezt a remek „kezdetek és vég” fotót? Én például nagyon béna vagyok az anatómiában. Sosem mondtam mást a tanítványaimnak sem. Viszont vagyok olyan hülyén elhivatott, hogy addig dolgozom egy képen, míg végre azt látom, ami a referencia anyagon van.
Azért, mert több emberi testet megrajzoltam már, ez arra volt jó, hogy lerövidítsem a felrajzolási fázist. De ahhoz még mindig nem volt elég, hogy elsőre hanyatt vágjam magam a sikerességemtől.
Nos, konklúzió: szard le mások sikerességét (ha azt írom irodalmi nyelven, hogy ne foglalkozz vele, akkor hidd el, kevésbé fog hatni mondandóm). Szóval még egyszer: szard le, ki hogyan jutott el odáig, hogy csillogó-villogó életet élhessen. Ha nagyon esz a penész érte, akkor figyeld, kövesd, de ne dőlj be neki. Ne higgyél a márványos tekintetnek, a kulisszatitkok csuda pompázatos világának. Ne az frusztráljon, ki mire vitte, te pedig jobb és tehetségesebb vagy, mégsem jutsz semerre.
Hogy mit kell tenned ellenben, hogy elégedett legyél önmagaddal? Hm, ezt a kérdést jól feltettem. Valójában nem tudom rá a választ. Ha saját példámat akarom neked adni, akkor csak annyit mondhatok, hogy mikor azt hallom, „ez neked nem sikerülhet, meg se próbáld, csak alkoss vidáman, a többivel ne törődj”, akkor meg sem hallom.
Egész egyszerűen nem érint meg mások „vigyázó” gondolata, nem foglalkozok tőlem távol álló helyzetekkel.
Én tényleg szeretem, amit csinálok. Festek, írok, tanítok. Élek-halok a művészetért. Néha olyan dolgokat teszek meg, amitől még magam is elcsodálkozok, honnan a kurázsi belőlem.
Hogy mennyire vagyok sikeres?
Ha az elitista világot venném, akkor lehet, sosem bújnék ki a biztonságot adó egérlyukamból. Ha a kezdők, rémüldözők, bátortalanok, kishitűek, kifelé mutogatósok világát szemlélem, akkor közöm sincs hozzá, hova tartanak.
Vagyok, ahol vagyok. Lehet, hogy nem felelek meg az instagram világnak a magam harminc festményével a műtermemben, és bukdácsoló technikai tudásával a piacon.
Viszont hogy előbbre menjek, nem befolyásol a lájkok, szívecskék világa.
Ahogy egy tanítványom panaszkodott egyszer: „Györgyi néni (bezony ám, így hívnak ott), a múltkor másfél órát dolgoztam egy képen, és mindenki odáig volt érte. Ezen most négy alkalmat is, és mégsem tetszik szinte senkinek.”
Hogy meg tudtam-e vigasztalni? Megmutattam neki egy festményem, amit egy délután alatt készítettem el, és egy másikat, amin hónapokat dolgoztam. Hogy melyik lett a sikeresebb? Gondolhatod. Persze, hogy kiakadtam akkor én is. De azzal, hogy a gyerek sorstársra talált, sokkal jobban érezte magát. Fura, mi?! Nem lett attól a képe népszerűbb, viszont rájött, hogy mással is történt nem-sikeres sztori, és ettől könnyedebben vette ezt a megmérettetést.
A lényeg: nekem van vagy harminc képem otthon. Egyelőre eladatlanok. Viszont, ha jön egy felkérés egy kiállításra, legalább nem parázok, hogy egy éjszaka alatt hogy a francba fogok prezentálni több képet, amit nem mint Csontváry munkáját állíthatják ki egy falra egy monumentális alkotásként, hanem több dimenzióból tudom megmutatni önmagam.
Szóval ne irigykedj se rám, se senkire. Nem panaszkodom, de nem azért, mert elégedett vagyok, hisz az soha nem lehetek teljesen, hisz ha egy cél bejön, akkor ott a másik, szóval vállveregetésre tuti nincs időm. De amire még biztos nem áldozok a napi 24 órámból, az a mással való foglalkozás. Mert én tényleg leszarom, ki mit csinál.
Szóval bölcsesség tőlem nincs. Így jártál. Hiába is olvastad végig a cikket, semmi falra kitehető motivációs gondolattal nem gazdagítalak.
De még talán annyit így a végére: nem arra biztatlak, hogy add fel álmaid!
Meg ne próbáld!!!
Álmodj, küzdj, verejtékezz, mint az instalányok a fotókon kívüli világban.
Nos, ennyi.
Szerző: Lami
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
A fotók nagyrésze a Pixabay-ről hozott.
