Elsőként egy személyes emléket szeretnék elmondani, ami a Kaffka Margit Általános Iskolához fűz 15 évvel ezelőttről.
Ahol most ki vannak állítva a gyerekek munkái, én egy felejthetetlen pillanatot éltem meg anno. Húgommal és egy barátnőmmel álltunk azon a helyen, ahol most tanítványaim rajzai vannak. Egyszer csak a spontán, csajos beszélgetés közben, terhességem vége felé járva, a kiírt időpont előtt, közöltem velük, hogy azt hiszem, én szülni fogok.
Nos, aznap éjjel valóban úgy döntött harmadik gyermekem, hogy sokkal érdekesebb a kinti világ, mint anyja hasában állandóan rohangáló életet élni.
És most íme, megint egy születésnek lehetünk élvezői. Hitnek, kitartásnak, szorgalomnak és alázatnak a világra jövetelét csodálhatjuk. Tudom, tudom, ez a sztori nekem jelent csak ilyen romantikus párhuzamot, de aki élt át már hasonlót, tuti érzi a szinkront ebben.
De most perdüljünk vissza az időben a jelenre, és térjünk át a mai napra.
A gyerekek rajzaiból kiállítást rendeztünk be. A megnyitó beszéd után nagyon sok szülő odajött hozzám, és megköszönte munkámat. Mindenkinek azt kellett mondanom, hogy valójában nekem nem sok közöm van ahhoz, hogy a gyerekek tudnak és ráadásul jól tudnak rajzolni.
Lehet, bénán álszerénynek, és szenteskedőnek tűnik, de ahhoz, hogy elsajátítson bárki egy képességet, részben szükség van egy irányítóra, de leginkább magának az egyénnek az elhatározására.
Nem vagyok pedagógus, nem tudom, hogyan kell kezelni a hisztis, dacoskodó gyerekeket, nem vagyok sokszor képes arra, hogy csendre intsek bárkit is. Néha ezen kiakadok, mert nem azért vagyok velük, hogy állandóan pisszegjek. Egyet szeretnék nekik átadni: egy új önképet, rajztudást és a magukba vetett hitet.
A rajztudás megszerzésével nemcsak művészeket lehet nevelni. Azon kívül, hogy a kiállításon szereplő négy nyolcadikos tanulóból három jelentkezett művészeti középiskolába, és mindhármat sikeresen fel is vették, sokkal többet kaptak a tanfolyamon.
Egy életre szóló leckét ahhoz, hogy bárki bármire képes.
A felnőttek elkönyvelik magukban, hogy a pálcika emberen túl nincs számukra világ. Ha viszont időben „elkapják” ezt a téves agymenésüket, akkor simán tele lenne a világ sikeres emberekkel.
A rajzolás tényleg ijesztő lehet. De ez egy téves bekódolása egy oktatási rendszernek. Valamiért úgy gondolnak rá az emberek, mint egy adottságra, tehetségre. Pedig valójában semmi köze ennek a teóriának a rajztudás technikai rész megszerzéséhez.
A rajz ugyanolyan képességeket igényel, mint a matematika, a földrajz, vagy bármi más tudás elsajátítása. Ezt most persze hiába is mondom felnőtteknek, meg vannak róla győződve, hogy csak valami hülye marketinggel akarom őket megetetni, hogy minél több tanítványom legyen. Nos, aki hozzám akar járni órára, az tudja, hogyan állok szabad időpontokkal.
A gyerekeknek viszont mákjuk van a felnőttekkel szemben. Azon kívül, hogy tényleg megtanulnak rajzolni, ezen felül megismerik a mások által lehetetlennek definiált dolgok legyőzését.
Év végére megtanulják, hogy minden csak elhatározás kérdése. Megtanulják elfogadni egymást, tisztelni a másik munkáját, és valódi segítőszándékkal kritikát mondani egymás rajzáról. (Amikor valaki elakad, megszoktam kérdezni a többieket, hogy mit javasolnak, hogyan tegye látványosabbá a rajzot. Nem bántóak egymással szemben, nem támadnak, semmi arcoskodás nincs bennük. Akinek pedig a rajzáról beszélnek, ő sem fogad egyetlen szót sem sértő kritikának. Lenne mit tanulni a gyerekektől, ugye közösségi portálok?!)
A sikerért meg kell dolgozni. Nem egy vidám séta a célhoz vezető út. De vajon hány vezérigazgató vagy szakmájában boldog és elégedett ember számolt be arról, hogy minden egyes lépése egy könnyed lepketánc volt?
Szerző: Lami
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
