Most olvasok éppen egy könyvet arról, hogyan lesz valaki sikeres művész (esküszöm véletlen, hogy rábukkantam...vagy nem :) ).
A könyv első fejezete tetszett, de szerintem bőven elég lett volna ezt megírni. A többi már egy nyálas regény arról, hogy higgyél magadban és blablabla.
Pont az ellenpéldája annak, amit Jancsó Zoltán tesz. Ő nem hisz magában. Ha csak ennyit tenne, maradnának az álmok, ábrándok, művészi hanyatt dőlve bőgések.
Jancsó Zoltán teszi a dolgát. Nem úgy fekszik le esténként, hogy kántálja a motivációs nyegleségeket, hogy majd attól sikeres üzletemberré vagy művésszé válik.
Egész egyszerűen úgy éli az életet, hogy kiszab magának egy irányt, és bár nagyon jó kapcsolati tőkével rendelkezik, de semmi felesleges maszlag nincs más körülötte, mint a cselekvései.
A galéria a mínusz kétszázról indult. Az ember kibérel egy helyet, teletömi képekkel, majd elkezdi reklámozni magát. Abban az esetben viszont, ha egy olyan helyet bérel, melynek az előző tulajdonosa nem fényesen vált el sok művésztől, igen kemény helyzete van.
Szóval első körben fel kellett tornáznia önmaga és a hely hitelességét. Meg kellett mutatnia, hogy ez a galéria, már nem az a galéria. Itt egy cél van, mindenféle negédes, szeretetteljes és csöpögős feeling nélkül: egy csapatba gyűjteni a festőművészeket, és teret adni nekik a bemutatkozásra.
Sznobizmus, gyűlölködés, széthúzás és irigykedés helyett egyből bensőségesen, és igaz gesztusokkal fogadják az embereket.
Volt részed olyan helyre belépni, ahol alig tudtak valamit rólad, de valami hülye furcsa összhangot megéreztek benned, és hirtelen nem volt kétség, hogy barátok közt vagy? Szirupos hazugságok helyett valóságos világ fogadott?
Voltam több galériában már. Fennhéjazás, egyen képek, kinél a modern absztrakt volt első helyén, kinél az ehető tájképek. De a legtöbb ilyen bemutatóteremre közösen jellemző az egyfajta elitista hozzáállás. Baj nem lenne vele, ha ez nem a pénznek, hanem a művészetnek szólna.
Jancsóéknál viszont az emberről szól minden. A pénz szükséges, mert az ősemberek beleuntak az árucserekereskedelembe, de ha valakinek ez lebeg a fényes kapuban célként, amit el akar érni, akkor kevésnek bizonyul ide.
Mindenki azért adja be a képeit egy galériába, hogy tulajdonosra találjanak művei. De nem mindegy, kinek adod át, mit várnak el tőled, milyen lehúzásokra számíthatsz, árucikk leszel a szemükben, vagy ismerni is akarnak téged.
Vannak dolgok, amikről nehéz beszélni. Ilyenek a pozitív hatások. Ha elkezdeném sorolni az ott tapasztalt hangulati pillanatokat, akkor tényleg átlendülnék egy rózsaszín idilli világába (ok, pasiknak babakék világba).
Pedig bakker (ezt a szót most csak azért írom le, hogy visszagyere a földre), tényleg nem lehet úgy írni a helyszelleméről, hogy elmondom: válogatott képek a falon, kedves emberek körülötted, igényes munkák, kellemes dizájn.
Jancsó személye a hitelesség és teljes garancia arra, hogy mikor kapcsolatba lépsz velük, biztos lehetsz abban, hogy jó helyen vannak festményeid, vigyázni fognak értékeidre, leülnek veled beszélgetni, mert fontos vagy nekik, és nemcsak a hozott árud.
Jancsó egy vagány macho. Tegyük hozzá, még mielőtt a nők sorban elkezdenének írogatni neki: egy hűséges vagány macho. Ott a helyszínen ő maga is fest egy kialakított sarokban a galéria hátsó részén, így akár munka közben is bemehetsz hozzá, és biztos lehetsz benne, akkor is örülni fog neked, és leültet megkérdezni, hogy vagy, hogy érzed magad. De! Még a találkozásunkat is úgy kellett egyeztetni, hogy a család rovására ne menjen az időpont.
És ez megint adja magát. Semmi máz, semmi felvett „jófej vagyok, ájulj el tőlem” póz. Teljesen természetesen árad belőle ez is.
Egy olyan apa kép, mely tökéletesen beleillik a galéria életébe is. Ha gyenge vagy, érzékeltetik veled, nincs felesleges udvariaskodás. De nem megfélemlítenek a terveid megvalósításában, hanem az egyenességgel bátorítanak a fejlődésre.
A galériában nem gagyik a portékák, erősen igényes munkák vannak fent a falon (lásd a teljesség igénye nélkül: Cene Gál István, Király Nikoletta, Vészabó Noémi, Nikodém Mónika), ehhez viszont „apaként” kell használni néha a szigort. Jancsó gyakorolja ezt otthon, és bent a galériában is. Úgy szeret, terel, figyel és gondoskodik, hogy céljaitól sose tántorítsa el semmi álszent érzelmesség.
Szóval mit kapsz, ha akár vásárlóként, akár festőművészként kapcsolatba lépsz egy világot látott, tiszta szívű, határozott arccal, mint Jancsó Zoltán?
Nos, a múzeumok éjszakáján, június 24-én feltétlen keresd fel őket, és győződj meg magad, hogy csöpögős lírát nyomtam vagy „bakker, ez tényleg ilyen tuti hely”!
(És köszönöm a piros pólósnak, a „nemzavarokcsakegymondat” emberkének, hogy az iránta való kedves, humoros, laza, barátságos viselkedésével Jancsó Zoltánról még többet megtudhattunk...tényleg köszönöm :) )
Szerző: Lami
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
