Ceredi festőművészeti alkotótábor - avagy tényleg igaz-e, hogy "szar ecsettel, szar festékkel szar festményt lehet festeni"
Ceredi festőművészeti alkotótábor - avagy tényleg igaz-e, hogy "szar ecsettel, szar festékkel szar festményt lehet festeni"

A tábor szótól még mindig a szüleim „érezd jól magad, játsszál sokat a többi gyerekkel” elköszönése jut eszembe.

Hetekkel az indulás előtt már ráparáztam, hogy össze leszek „zárva” elvetemült festőművészekkel a ceredi művészeti alkotótáborban, akik nyafogva ecsetelik majd esténként a tábortűz mellett, hogy „milyen laposan intellektuális egy világban élünk, az embereknek nincs igényük a szépségre” és blablabla, szóval „festeni kell, mert anélkül nem élet az élet, de….”.

Nos, első nap, a megnyitó alatt már majdnem bőgtem. De egyáltalán nem azért, mert körbevettek gyászos képű festőjelöltek.

Elkeseredésemnek oka annyi volt, hogy leadtak egy videót azokból a fotókból válogatva, melyek a tábor húsz éves múltja alatt készültek. Hát bakker, (ezt senki ne kívánja, hogy finomabban fogalmazzak), nem hobbi festők vagy éppen húsz centi széles ecsettel hadonászó, hülye exhibicionista alkotók képeit láttam a válogatásban. Vérprofik munkáit csapták az arcomba, amitől ijedten elkezdtem menekülőre fogni gondolataim.

Férjem felé fordultam könnybe lábadt szemmel, és közöltem, a bőröndöket hagyjuk a kocsiban, hazamegyünk, hülye lennék az óvodás tudományomat itt mutogatni.

De ha az ember jó családba születik és még férjet is jól választ magának, akkor előfordulhat, hogy ők (húgom és férjem ebben az esetben) jobban ismernek engem, mint én önmagam.

Simán úgy gondolták, hogy az első ecsetvonás után legyőzöm ezt a páni félelmet, és visszanyerem harcos énemet.

Nos, a lényeg, maradtunk. De annyi kitétellel, hogy egy napot itt töltünk, hogy igazuk legyen, de aztán elég a megalázó szituból, és irány haza a pihe-puha komfortzónába (ez most nagyon divatos szó, bocs, de pont idevaló), és festegetem tovább életművemet (hm...nemcsak divatos, de nagy szavakat is tudok) .

Az ötödik napi „elmondjam még, milyen hülye vagy, amiért haza akartál menni?!” rendszeresen elhangzó kedves piszkálódás után totál be kellett ismernem, hogy egy helyes önismeret nélküli beszari alak vagyok.

Cene Gál István, a tábor művészeti vezetője, számomra a legnagyobb etalon több szempontból is (alázat, türelem, humor, tudás, kedvesség...ok, abbahagyom), úgy bánt velünk, hogy esélyünk sem volt arra, hogy azonos szinten térjünk haza, mintahogy megérkeztünk Ceredre.

Kihozta belőlünk a maximumot, de semmi erőszakkal, magas lóról való dumával. Totál azt éreztette mindenkivel, hogy értünk van, fejlődésünket akarja előcsalogatni. 

Uj mappa1

Esküszöm, mikor megdicsért, azt mondta egy képre, hogy készen van, ért annyit, mint mikor egy festményünk árát egy vevő leteszi az asztalra (Ez túl anyagias lett? Hát na. Legyünk realisták. Nem rossz érzés pénzre váltani azt, amivel szeretünk dolgozni.)

Uj mappa 3

Egy pár vázlatpontba összeszedném, mit kaptunk a táborban (és itt most kihagynám a rendszeres háromszori étkezést, mint előnyt, de igen, a kaja is teljesen rendben volt):

  • egy olyan embertől tanulhattunk, akit életében nem hallottunk még kérkedni a tudásával
  • több lépcsőfokkal feljebb léphettünk az addigi technikai tudásunkban
  • megkaptuk a festészet 10+1 aranyszabályát, aminek hatására már itthon sem áztatom napokig hígítóban az ecseteimet (na, ez bukta, tudom), és melyben többek között szerepelt a címben használt pont is: "szar ecsettel, szar festékkel, szar alapra csak szar festményt lehet festeni" (nálam ennél a komor, de kemény igazság tartalmú szabálynál dőlt el rendesen, hogy profi helyen járok...ja, és legalább megértettem ennek a pontnak a lényegét)
  • a majdnem tíz nap alatt megismerhettük magunkat még jobban, vagy éppen alátámaszthattuk addigi önelemzésünket, mely szerint mindig van több bennünk, mint amit képzelünk magunkról
  • akár az impresszionizmus, vagy éppen a hiperrealista festészet áll hozzánk közel, Cene Gál István senkire nem erőlteti rá a saját stílusát, hanem mindenkiből a benne lévő jót hozza még erősebben felszínre a saját stílusát meghagyva, engedve kibontakozni
  • belecsöppenhettünk egy olyan társaságba, ahol olyan festészet kedvelő és űző emberek gyűltek össze, akiknek az arcoskodás, felhőkben lebegő művészi magaviselet (melyet persze a társadalom aggaszt e mellé a  művész szó mellé, nem maguk az alkotók) egyáltalán nem volt jellemző
  • normális, hétköznapi, szorgalmas emberek társaságában tehettük azt, amit talán a legjobban szeretünk a világon
  • sztorizgatások a művészet és művészek világából Cene gál István előadásában, amiből szerintem sosem tudna kifogyni
  • napi 10-12 óra festés, mely hatására nem tudod eldönteni, hogy az izomláz szerű fájdalom hogyan alakulhat ki a fenekedben, pedig csak enni és újabb adag festékért álltál fel egész nap

 

20170722 115154

A tábor másik vezetője, Szabó Gábor egy újfajta technikával ismertette meg az alkotókat. Spray festékkel, és a fészerben, nyári konyhában, vagy éppen a kőművestől elcsent lapáttal hozta létre műveit eszméletlen energikus és vidám kompozíció formájában.

Cene Gál István és Szabó Gábor együttese már a tábor lassan húsz éves megalakulása óta működik. Egyre erőteljesebb most már az igény az olajfestészetre, de Gábor munkája is keményen hozzájátszik ahhoz, hogy elégedett és minden körülményt precízen megszervező tíz napot tölthessenek együtt ezen a „nyári egyetemen” az odalátogatók.

Hogy mit tudnék megköszönni itt a cikk végén? Annyit, hogy Ceredről, erről a hat perc alatt végigsétálható faluból volt egy ember, Cene Gál István, aki nem álmodozott, nem tervezgetett, nem némán festegetett egy lesötétített szobában, hanem mert LÉTEZNI ÉS ALKOTNI. És ezt egész egyszerűen a maga természetes és vidám, közvetlen módján továbbadja mindenkinek, aki hozzáfordul segítségért és viszi hírét az egész világon a magyar festészetnek.

Uj mappa 2

Szóval akkor most jöjjön az Oscar díj átadó szöveg:

Köszönöm az összes ceredi lakosnak, hogy teret adnak ennek a tábornak, és úgy köszönnek az utcán, mintha ezer éves ismerősök lennénk. Köszönöm a tábor két kitalálójának, Cene Gál Istvánnak és Szabó Gábornak a lehetőséget, hogy egy évre elegendő élménnyel térhettünk haza. Köszönöm a táborlakóknak, hogy normális emberek képében jelent meg a hatalmas tehetség, mellyel húzóerőként voltak jelen ezekben a napokban. És köszönöm nem utolsósorban családomnak, hogy imádnak piszkálni, de jobban ismernek engem, mint néha én önmagam.

A táborban készült festmények egy része idekattintva tekinthető meg, illetve életképek pedig itt találhatóak.

Jövőre veletek ugyanitt :)

Szerző: Lami

Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg és kövesd facebook oldalunkat!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy két hetente értesítést kapj a legújabb cikkekről!