Megálmodom életem, megélem álmaim

Sok festészettel foglalkozó ember attól tart, hogyha minden képében van valami hasonlóság, akkor unalmassá válik. A valóság pedig pont ennek az ellenkezője. Ha valakinek megvan a „védjegye”, stílusa, ráismernek a legújabb alkotására is, hogy csak az ő keze munkája lehet, onnantól lesz a festőből festőművész.

Lami: Megvan még az első élményedről benned a kép, mikor először alkottad meg ezeket az elnyújtott, de tökéletesen értelmezhető, valamilyen magatartásformával felruházott alakjaidat?

Vörös Eszter Anna: Igen, határozottan emlékszem, 2014 januárja volt, és egy álomkép ihlette az első képemet, amely lovas témájú volt: egy háztetőn eregetett egy kisgyerek 2 lovat, mintha léggömbök lennének. Azok a karakterek azért még nem voltak ilyen nyúlánkak, letisztultak, de a jelleg már adott volt: fekete sziluettek egy fehér, fakó háttér előtt. Nem gondoltam, hogy ezzel életemnek egy ilyen jelentőségteljes korszaka kezdődik el, de valamit érzékelhettem, hiszen ébredés után rögtön papírra is vetettem a képet.

Lami: A háttér mindig valami újat adó színezettsége, hol vidámsága, hol az adott festménynek komoran alányomott hangulata szintén egy Eszter-jegy. Láttam a közösségi oldalakon képeket, amikről teljesen meg vagyok győződve, hogy a te stílusod után „futnak”. Milyen érzés, mikor ezek a fekete figurák egy színes háttér előtt más eszköze által akarnak megelevenedni? Büszkeség, fanyar mosoly? :)

Vörös Eszter Anna: Tényleg? Én nem sokszor láttam szembejönni a karaktereimet eddig, amikor viszont igen, akkor azt mások előbb vették észre, és jelezték nekem, úgy bukkantam az adott képre. Az, hogy megihletek másokat, az jó érzés, célom is inspirálni az embereket, bár leginkább arra, hogy találják meg a saját stílusukat, járják a saját útjukat. Ha valakinek segítséget jelent az, hogy kezdetben az én stílusom, képi világom alapján rajzol, azzal sincs gondom. Ami viszont érzékenyen érint, az az, ha konkrétan átvesznek tőlem egy-egy ötletet, koncepciót, karaktert, és nem tüntetik fel a kép leírásában, hogy az én képem alapján készült, vagy hogy az inspirálta. Erre egyébként én mindig igyekszem odafigyelni, ha más alkotó munkája megihlet, és feldolgozom a saját stílusomban, akkor feltüntetem az illető nevét, sőt az oldalának a linkjét is. Így tartom fair-nek, és szerintem ez alapvető kellene, hogy legyen mindenki számára, megadni a másiknak a tiszteletet. Más tollával nem szép dolog ékeskedni. Szerencsére a munkámat követők nagy része nagyon korrekt, becsületes, általában még azt is megkérdezik, kitehetik-e a telefonjukra háttérképnek, vagy Facebookra borítóképnek egy-egy képemet. :)

Lami: Technikailag nagyon sok eszközhöz nyúlsz egyetlen alkotásban. A végeredményen viszont mégis az látszik, hogy hatalmas barátságban kelnek életre együtt. Nincs diszharmónia, vagy esetleg a „túl sok” hangsúlya. Van egyáltalán olyan pillanat, mikor úgy érzed, most már rá kell csapni a kezedre, mert valahol abba kéne hagyni?

Vörös Eszter Anna: Dehogynem, nem egyszer előfordult már, hogy “túltoltam” a képet - vagyis addig-addig adtam hozzá részleteket, esetleg plusz karaktereket, amíg túlzsúfolt lett a kép. Idegesítő dolog, de ezt is meg kell szokni, ki kell tapasztalni, mikor van “készen” a munka. Ez mondjuk nem az eszközök sokféleségével függ össze annyira, akkor is hajlamos vagyok túlcifrázni alkalmanként, ha csak fekete tollal rajzolok papírra, a színezés pedig digitálisan történik utólagosan.

Lami: Mottód szerint „Minden, amit el tudsz képzelni, valóságos.”. Ez valahol bátorító, de akár ijesztő is lehet. A hit abban, hogy szép az élet, és a félelem, hogy mégsem. Hol lebegsz te?

Vörös Eszter Anna: Ez jó példa arra, hogy az ember kétféleképpen szemlélheti a dolgokat: vagy félig tele van a pohár, vagy félig üres. Én optimista típus vagyok, gyakran túlságosan is, de ez sok nehézségen is átlendített már. Annak ellenére, hogy a felszíni határozottság alatt érzelmes/érzékeny típus vagyok, és időnként nagyon tudok “szenvedni” :), igyekszem megőrizni a pozitív hozzáállásom, a jóba vetett hitem. Hiszek a vonzás törvényében, abban, hogy az élet azt fogja eléd tenni, amit bevonzol magadnak; hiszek a gondolatok erejében is. Persze nem lehet mindig pozitívnak maradni, mindig vannak nehezebb napok, időszakok. Erre szokás mondani, hogy hullámvasút az élet.

Lami: Festményeid nyomat formájában és könyvben is meg lehet vásárolni. Kiállításaid hatalmas sikerrel mennek. Terveid szerint biztos vagyok benne, hogy jó sok állomást már megrajzoltál magadban a jövőre. Egy párat közölük esetleg megosztanál?

Vörös Eszter Anna: Nagyon örülök ennek, hogy így mennek a dolgaim, tényleg az álmomat élem. Az is igaz, hogy sok munka is van mögötte részemről, amit a külső szemlélő nem mindig lát át. Egyedül menedzselem magam, emellett ahogy időm engedi, festek, frissítem folyamatosan növekvő Facebook és Instagram oldalaimat, keresem az új lehetőségeket kiállítás terén, ha éppen van aktuális kiállítás, rendezkedek, megnyitózok, közben pedig fogadom és megválaszolom az érdeklődők leveleit, stb.
Persze, továbbra is vannak még nagyobb álmaim, mindig van hova tovább. Amellett, hogy országos, majd nemzetközi szintű ismertségre, megjelenésekre, kiállításokra törekszem, nagy vágyam, ha egy napon a képeim, a képi világom átdolgozásra kerülne akár díszlet, installáció, kivetítés, koreográfia formájában, egyszóval keresem más művészeti ágakkal, csoportokkal a közös nevezőt, az együttműködési lehetőségeket. Úgy érzem, sokat lehetne építeni erre a világra, szimbolikára, olyan emberekkel karöltve, akik hasonló szemléletűek, akik szintén szeretnének jót tenni a világban, másokat inspirálni és különleges dolgokat létrehozni. Szeretném, ha az egész ország, de különösen városunk, Gödöllő kultúrájához én is egyre nagyobb mértékben hozzá tudnék tenni, így képviselve a várost a későbbiek során akár a nagyvilágban is.