Azt tartják, hogy a politika erősen beleavatkozik a művészetbe. Az lesz felkapott, amit támogatnak, mellyel irányítani akarnak.
Egy tanárom mesélt egy sztorit a hetvenes évekből. Egy kiállításon a szervezők nylon alá homokot tettek, hogy ezen gyalogolva lehessen megtekinteni a képeket. Azonnal betiltották ezt az ötletet, mivel azt vélték felfedezni egyes posztokon ülők, hogy így olyan lenne a hanghatás, mintha egy felvonuláson csörtetnének végig az elégedetlenkedők robajos léptekkel.
De térjünk vissza a mára. A helyzet az, hogy még sincs annyira veszve a pálya, mint ahogy szeretnék, hogy sulykolják belénk. Hogy ezt a sulykolást mire értem? A legmagasabb áron azok az alkotások kelnek el az aukciókon, melyekre rátekintve az óvodások ügyesség fejlesztő játéka is sokkal impozánsabb képet ad, mint a formátlan szobrok, a mondvacsinált gondolatokkal teleszőtt alkotások, és a krikszkrakszok hatalmas vegyülete egy vásznon.
Ezek a mecénások által felkapott stílusok leginkább az emberi gondolkodást, érzelmi töltődést szeretnék megformázni. A kusza megfogalmazással, a lebutított ingerküszöbbel a cél leginkább az irányíthatóság, az agy eredeti funkciójának lekicsinyítése.
Egyszer egy galériás azt mondta, hogy azért szeretik ezeket a festményeket, ahol csak vonalak, vagy éppen egy pötty látszódik a vásznon, mert ezeken el tudnak merengeni a nézelődők, saját gondolataikat tudják megtalálni a vásznon.
Bakker, milyen gondolatiságot vél felfedezni valaki egy mondjuk Tavaszra keresztelt festményen, ahol egy szürke pötty vigyorog középen, és ezzel letudta az alkotó (?) a saját feladatát?
Persze, rendkívül kreatív egy sztori, de aki ilyenre vágyik, inkább érdemes lenne Rorschach teszteket nézegetnie, mint milliárdokra felrúgó „valamiken” merengenie.
Azoknak is igaza van, akik úgy vélik, hogyha egy hiperreál technikával elkészített festményt akarnak otthonukba, akkor elég, ha egy fotót kinagyíttatnak, és ugyanazt a hatást tudják elérni vele.
Nos, egyrészről igazuk van, semmi kétség, hogy egy sima csendélettel nem okoznak akkora látvány effektet, akármilyen szabályosan is van megfestve. Viszont ha azt a csendéletet, ahogy Sándorfi mondta, megbolondítjuk, mint ahogy ő tette képein, máris nem egy simán fotóhű képet kapunk, hanem egy elmét megmozgató, látványként szuper elgondolkodtató alkotást tudhatunk magunkénak (akár mint kiállítás látogató, mert azért legyünk reálisak, egy Sándorfi kép megszerzése nem két forint).
Kíváncsi voltam, hogyan vélekednek erről mások, ezért több helyen is szavazásra bocsátottam kérdésem: hiper vagy absztrakt?
Nos, az eredmény igazolt: 84,6 százaléka a felelőknek a hiper mellett tette le voksát, míg a csekély 15,4 százalék érezte úgy, hogy a mai világban egy absztrakt kép látványa hozza meg nekik a boldogságot.
Az absztrakt mellett szavazók között volt, aki meg is indokolta, és végtére is teljesen értelmes reakcióval állt elő. Volt, akinek a mozgalmassága jött be ezeknek a képeknek, valaki pedig a fent említett metódus szerint inkább egy ilyen képet birtokolna, hisz ezen legalább látszik, hogy festő keze munkája.
A Mester és tanítvány film pont erről szól, főként abban a részben, ahol megvezetik a műgyűjtőt. Képeket mutatnak neki, és teljesen reális dolgokat mondanak el az alkotójukról. A műgyűjtő szinte már látja saját otthonában ezeket a munkákat, totálisan belelkesül. Míg nem egy pofon csapás kíséretében (mely nemcsak szavakkal történik meg) közlik vele, hogy ezek egy autista gyermek rajzai.
Hogy vajon mit akarnak mégis elérni az irányt adók, a Nagy Testvér hova akar kilyukadni ezzel a fajta stílusirányzattal?
Ne gondolkozz. Ne érezz. Ne ragaszkodj. Ne légy önálló. Ne merülj el a jelen szépségében. Ne élvezd hosszan a pillanatot. Ne vedd észre, hogy vezetnek.
Mert kusza formákkal, hirtelen mozdulatokkal, érzékekre egyáltalán nem ható képi világgal simán elérhető az embereknél a nem-gondolkodás, és nem-érzés állapota.
De egyelőre még nincs baj. Még 84,6 százalék élvezni akarja az életet, a szerelmet, a munkát, a saját gondolatai gyümölcsét, és az érzelmek boldogságát.
Amit festők, művészek csodásan alá tudnak támasztani, hogy elmerüljenek ennek a világában.
Még.
A két festmény Pollock, a dripping festés űzője, illetve Mauro David, a hiperrealista festészet alkotójának munkája.
Szerző:Lami
Ha tetszett a cikk, kövesd facebook oldalunkat.
