A legeslegelején szeretném leszögezni, hogy Eszenyi Enikő fan vagyok. Nem érdekelnek a róla keringő pletykák, miszerint mennyire arrogáns időnként a kollegáival. Egy nő vezetőként, ennyi művésszel körbevéve és ezen a területen, lehet, másként nem is tud érvényt szerezni. Sok művész hisztis, akaratos, dacos, nárcisztikus. Ki bírná ezt idegekkel? Nos, mint mondtam, ez a része hidegen hagy.
Én szeretem Eszenyi játékát, eredményeit, kemény életpályáját. Én a művészt látom benne, az emberről kialakított képek jelen esetben nem érdekelnek.
Ami vonzott a darab megtekintésében, a Szentivánéji álom-ban, pont az ő neve volt. Utoljára a Mikvében láttam, ahol nem okozott csalódást.
Most viszont. Nos, a darabban a szerepe szerint megint kiválót nyújtott, viszont az előadás szünetében, ha elgondolkodik az ember, hogy maradjon-e továbbra, adjon-e esélyt a műnek, akkor ott valami gond van.
Ha színházba megyünk, akkor egy más-világot szeretnénk látni, mint ami kint fogad. Lehet az mai köntösben játszódó mű, nem akarok állandóan időutazásban szerepelni. A barokkos kosztüm pedig az egyik véglet, ami rendesen kiborít. De van egy másik verzió, amitől padlót fog a kultúrába vetett hitem.
Az előadás alatt nem az bosszantott, hogy a 21. század ruháiban szerepeltek a művészek. Ez teljesen normális is lehetne. De az, hogy ezek a ruhák úgy festettek, mintha mosást már egy hete nem láttak volna, a pincében kellett összekotorni az alacsony költségvetés miatt egyes darabokat, akkor inkább nem megyek színházba. Elhiszem, hogy a pénz dominál mindenhol.
Ha hiszed, ha nem, cikkem nem a negatív felhang miatt íródik.
A művészettel közvetítünk, irányt adunk. Ha az igénytelenség már egy olyan helyszínen is megtalálható, mint egy színi előadás, akkor lehet, ettől a huszonévesek begőzölnek, és hatalmas ovációval ünneplik, de a kultúra ilyesfajta közvetítése nem biztos, hogy nevelő szándékkal jól hat rájuk.
Fontos a megjelenés. Minthahogy fontos a helyes képkeretet megtalálni egy festménynek és így tálalni a közönség elé. A darabra nehéz volt fókuszálni épp emiatt. A színészek játéka nehezen jött át, mert elborított minden effektet a „képkeret” hiánya. Remekül alakított Stohl András, és Hegedűs D. Géza is, akiket feltétlen ki kell emeljek.
Viszont ahogy egy másik cikkünkben írja egy szerző: mikor színházba megyünk, díszbe öltöztetjük szívünket.
Készültünk rá nagyon. Egy csapattal néztük meg, és bár a végén azt a konklúziót vontuk le, hogy legalább a második felvonás valahogy helyrehozta az élményt, így nem volt baj, hogy ottmaradtunk, viszont arra tökéletes volt, hogy összehozott minket. Együtt röhögtünk azon, hogy a jelmezek (?) vajon honnan valók, a káromkodás miért az alapbeszéd tartalma és így tovább.
Eszenyit bírom, és követni fogom továbbra is. Színházba is szeretnék eljutni még jó sokszor. Cikkeket is ígérem fogok írni élményeimről pozitív és kissé visszás hangulatban is.
Ezt a darabot egyszeri megnézésre azért simán javaslom.
Szerző: Lami
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
