Egyszer azt írtam egy másik színdarabról szóló írásomban hogy "A kultúrától én egészen más minőségű emberi rezdülésekre és igazságokra lennék kíváncsi. Általánosságban.", akkor pontosan arra céloztam, amit az Abigail bulijától kaptam.
Mert ez a színdarab egy teljesen súlytalan helyzeten és témán keresztül mutat meg minket embereket, rendkívül éles szemmel elénk tárva nevetségességünket, kicsinyességünket, gyarlóságainkat, tragédiánkat.
A helyzet ugyanis nagyon egyszerű: egy angol kisváros utcájának néhány szomszédságban élő lakója gyűlik össze Beverly kezdeményezésére náluk vendégségbe. Az egyik vendég, Suzy tinédzser lánya, Abigail a szomszédban bulit tart. Érezhető, hogy Suzyt igazából csak ezért, sajnálatból hívják át, és mert egyébként is olyan szerencsétlen, magának való.
Az igazi meghívott vendégek Beverlyékhez az új lakók az utcában, a fiatal házaspár: Angie és Tony. Az angolszászoknál nagy divat a szomszédokkal jópofizni, sütit vinni, vendégeskedni. Igen, jóban kell lenni, akkor is, ha nincs bennetek semmi közös, ha nem vagytok egy hullámhosszon, hiszen egy helyen éltek, ezáltal vannak közös dolgaitok, érdekeitek.
Ez tulajdonképpen egy teljesen ösztönös és ünnepelendő emberi reakció. De sajnos ez a modern kor, az individualizmus egyre erősebb jelenléte, a világ egyre sokrétűbbé és millió dimenzióssá válása egyáltalán nem barátja ennek a szokásnak. Ugyanis, ahogy a színdarabból is üvölt, egyáltalán nem biztos, hogy egymásra tudunk és akarunk találni a szomszédokkal. Ahányan vagyunk annyifélék vagyunk, és nagyon-nagyon különbözőek lehetünk egymástól.
Ma már nem csak a generációs és szociális különbségek, hanem az eltérő személyiségjegyek és érdeklődési kör is rendkívül nagy szakadékot tud képezni még a hasonló nemű és korú emberek között is. (Itt azért eszembe jut Anita Diamant: A vörös sátor c. regénye, és hogy az ősi, egyszerűbb világban ez mennyire máshogyan volt. Ott az egymásrautaltság és a jóval kevesebb inger miatt sokkal erősebb volt az egység, az összetartás.) És valahogy lusták és gyávák is vagyunk áthidalni ezeket a különbségeket, törekedni valamiféle egységre. Az egyén fontosabb a nyugati kultúrában, mint a közösség.
Az egész színdarab tulajdonképpen ennek az erőltetett vendégségnek a rendkívül sekélyes és kicsinyes témái körül zajlik, kivéve a legvégét, amikor azért drámaivá válik a helyzet. A legügyesebb az egészben, hogy a jópofizáson és small-talk-on keresztül nagyon jól áthozza a szerző ezeknek az embereknek szinte az egész életét, a saját kis tragédiáikat, ráadásul még tükröt is tart a mai kor jellegzetességei: az egymás iránti érdektelenség, az önzés, a magány elé.
Rengeteget lehet egyébként nevetni a bénázásokon, a kínos jeleneteken, igazából saját magunkon.
A darabban három nő és két férfi szerepel, de ez igazából a női szereplők jutalomjátéka. A bajnoknál írtam, hogy ott Rezes Juditról az éneklés miatt nem tudtam megállapítani, hogy szakmailag milyen. Nos, kijelenthetem, hogy atyaég, mekkora díva, mekkora színésznő! Én őt egyáltalán nem láttam még sehol, de teljesen lenyűgözött a magányos, de rámenős, élettel teli és nőiességében tobzódó Beverly szerepében. Egyszerűen parádés és nagyon igazi volt az alakítása. Mindannyian ismerünk ilyen nőket, ahogyan olyanokat is, mint Angie és olyanokat is, mint Suzy. Angie-t Jordán Adél alakította, aki a Bajnokban látott heves színpadiasságának energiáit itt hitelesen rakta bele ebbe a hebrencs, lelkes és kissé naiv, mindenkinek megfelelni akaró, de nem buta lányba.
Ami rettentően meglepett, de örültem is neki, hogy a nagy dívára, a mindig csinos és dögös Ónodi Eszterre ebben a darabban a régimódi és szerencsétlenkedő Suzy szerepét osztották. Tudjátok, az a barna harisnyás, blúzos-szoknyás vénkisasszony típus volt, aki bár kétgyerekes (nem véletlenül) elvált anya, de akkor is vénkisasszony. Az a visszafogott teremtés, akiről azt gondoljuk, hogy szerény és együttérző. Itt azonban kiderül róla, hogy igazából azért nem kommunikál, mert egyáltalán nem érdekli a szomszédok élete, teljesen be van fordulva a maga kis világába, szótlan mimikájából látszik, hogy folyton a saját problémái járnak a fejében. Suzy a végén a tragédia iránt olyan fajta önző érdektelenséget mutat, ami megbocsájthatatlan. Szerintem Ónodi lubickolt ebben a szerepben, ahol végre nem kellett magával elbűvölnie a közönséget, vagyis máshogyan, mint amit megszoktunk tőle.
A két férfi szereplő, a két férj tulajdonképpen csak háttérjelenség volt a színdarabban, nem ők vitték a show-t, de kevés szereplésükkel nagyon is jól hozzájárultak a bonyodalmakhoz. A szűkszavú, de agresszív, egyszerű Tony (Ötvös András) és az értelmiségi, racionális Laurence (Kocsis Gergely) nagyon jó ellenpólusai voltak egymásnak. Laurence-szel nagyon jól együtt tudtam érezni azon felül, hogy nem volt szimpatikus. Éreztem, hogy mennyire nem érdekli ez a kínos small talk, amit a többiek folytattak és hogy mennyire szeretne valami komolyabb és szellemileg gyarapító témáról beszélni, pl. komolyzenéről, művészetekről vagy szociális témákról. Ez persze nem sikerül, a teljesen más világba vágyakozó, boldogtalan felesége, Beverly is ráordít, hogy "Ez kit érdekel???"...
Mindannyian voltunk szerintem hasonló vendégségben, ilyen házibulikon, ahol a résztvevők nem tudtak egymással mit kezdeni. Én nagyon sokszor éreztem a darab alatt, hogy OMG, mennyire ismerős, kellemetlen szituációk, béna és erőltetett dialógusok ezek. De azt nem tudnám megmondani, hogy anyáméknál láttam hasonlókat még gyerekként, vagy én magam voltam részesük felnőttként. De nagyon zsigeriek, nagyon de ja vu-sek és nagyon igaziak.
Az élet kicsinyes dolgainak uralmáról, az egymás iránti érdektelenségről szólt nekem ez a darab, amibe igazából csak belehalni lehet....
Szerző: szeee
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
