Két dolog miatt nehéz erről a könyvről őszintén írni.
Egyrészről azért, mert magyar a szerző. Nagyon óvatosan közelítem meg ezt a dolgot. Utálom lehúzni, és nem ajánlani a magyar regényeket. De mismásolni sem szeretek.
A másik, ami miatt nem akarok beleállni a regénybe: a szerző saját édesanyja halálának tapasztalatait is beleszövi a regénybe, így erősen kötődik hozzá érzelmileg.
Szóval csak pár szóban: ez a regény egy cselekmény. Egy történet arról, milyen volt az édesanya élete fiatalon, és mit titkolt el a családja elől.
A kutatás, hogy rájöjjenek titkaira valahogy nekem túl korainak tűnt. A sebek nem gyógyultak be, és azok a részek, ahol a boncolást is taglalta, tudom, hogy maró akart lenni, hogy ezzel is a kendőzetlen igazságot kiírja magából, de egyszerűen nem jött át semmi.
A szereplők bánatát onnan lehetett érezni, hogy néha elsírták magukat. De nem tudtam velük együtt érezni. Ha valaki azt írja: vezetés közben elbőgtem magam, akkor ettől nem kezdek el én is könnyezni.
Nos, tovább nem szeretném feszegetni a fentiek miatt a könyvet, de talán ebből a pár sorból is látszik, miért nem lett kedvenc.
Az öt pontból kettőt adok rá. És egy horgolt nagyinégyzetet a 2025-ös könyvtakaróhoz.
