Nehéz egy olyan könyvről ajánlót írni, amit vontatottnak érez az ember, és az utolsó öt oldalon pedig rátör a sírás.
Asher Levnek, a gyermekkorában már zseninek titulált festőnek, döntenie kell, hogy vallásos zsidó családja mellett áll ki, vagy olyan képeket fest, melyek a saját, a vallásukkal szembemenő képivilágokat, érzelmeit fejezi ki.
Aktok, feszületek. Mind olyan elképzelhetetlen témák, melyeket nem festhetne meg, ha a családjára gondol. Ahogy az anyja vívódik közte és az apja között, úgy Ashernek is meg kell találnia az útját, mely boldoggá teszi.
Apja szeretné, ha már a politikia pályát elhagyta, legalább számára elfogadható képeket festene, anyja pedig állandóan megkérdezi tőle, hogy milyen képeket készített, amivel széppé teszi a világot.
Asher Lev vergődik, ellenben olyan emberek kezdik tanítani az életre és a festészetre, melytől még erősebb akarat, irányvonal alakul ki benne.
Sokszor voltak visszatérő mondatok. Rengeteg a számomra érthetetlen héber sor, szokás említése. A történet szinte alig csordogál, rendkívül lassan halad előre.
És mégis a végén, az utolsó öt oldalon számomra is meglepően egy olyan jelenet tárul elénk, amitől sírva fakadtam.
Drága Olvasó, nehéz erre a könyvre egyöntetű pontozást adnom, de ha csak a végét veszem, és a mondanivalóját, akkor 5 pontból 5-öt adok rá.
Kis képet nem is tudtam festeni hozzá, talán ez is jelent valamit. De a bookblanket, a könyvtakaró nagyinégyzete azért megszületett hozzá :)
Csodás olvasást kívánok hozzá :)
Lami
