Egy életrajzi regény egyetlen fejezete - emlékezés Dudás László Sándorra
Gépfegyver, pasztellkréta, avagy egy életrajzi regény egyetlen fejezete - emlékezés Dudás László Sándorra

2011-ben megkeresett Dudás László Sándor egy közös ismerősünk közvetítésével, hogy megírnám-e életrajzát. Ő nyersen átküldi, majd én készítsek belőle olvasható anyagot. 

Ez az egyetlen fejezet született meg, amivel teljesen elégedett volt. A folytatásra már nem került sor végül, valójában már nem emlékszem pontosan, mi volt az oka.

Megemlékezve kalandos, szerelmes, harcos énjére álljon itt az a néhány sor, melyet anno megosztott velem, és én átdolgoztam.

Menni kell. Az embert hajtja a kíváncsiság, ösztönei, kalandkeresési vágya. Ebben az évben elhatároztam, hogy kímélem magam valamelyest, ezért autóval indulok neki az útnak. Gizus valami varázslatos módon éppen tudott egy srácról, aki mellém szegődne. Nem kér fizetséget, csak némi aprópénzt, és a sofőrködése ellenében én állom majd az étkezését, szállását, és mindent, ami az utazással jár együtt. Még sosem volt Görögországban, így nemcsak munka, hanem némi nyaralás is lenne ez számára. Nos, hogyha arra vágyott, hogy egy érdekes, kalandokkal teli nyara legyen, akkor valaki valószínűleg elmondhatta neki, hogy mellettem nem fog unatkozni egy szemernyi pillanatot sem, így azonnal elvállalta ezt a feladatot.
De ne vágjunk ilyen gyorsan elébe a sztorinak, ami a kalandokat illeti!
Első alkalommal, mikor találkoztunk, egyből szimpatikus volt számomra. Ugyanúgy Lászlónak hívták, mint engem, de ő valami alázatos tiszteletből adódóan, melyet valószínűleg az élet pakolhatott rá, rögtön „Mester”-nek szólított, és nem a nevemen. Apját a szerelem hajtotta, így egész Svájcig elment, hogy megtalálja boldogságát, anyja nagyon fiatalon meghalt, így nagyszülője nevelte fel. Ez az adalék pusztán azért fontos, mert ilyen keserű háttérrel is képes volt mosolyogni az életen. Bár nagyszülője minden szeretetet megadott neki, de egy édesszülő ölelése mégis mást jelent a gyermeknek.
Nem szeretett magáról beszélni, így nem nagyon fitogtattam múltját. Leginkább a kezeivel mutatta meg, hogy mennyire hálás a sorsnak, hogy a hányatott családkép ellenében mégis egy csodás életet élhet. Nem volt olyan szerkezet, mely nem engedte volna a kezeinek, hogy megjavítsa. Szinte mindenhez értett, így a legjobb társnak találtam magam mellé egy csendes, szorgos ezermester képében.
Mikor megmutattam neki az erre az útra vásárolt Skoda 120 L-est, máris nyakig benne volt, és szinte csak aludni hagyta abba a munkát, amíg nem turbózta fel annyira, hogy egy hosszú útra alkalmas legyen.
Elérkezett az indulás napja. Engem hívott a már megszokott utak kihívása, őt pedig hajtotta az ismeretlen felfedezése.
Nem sokat beszélgettünk utazás közben, de nem is az volt a célom, hogy egy társalkodónőt vigyek magammal. Bíztam benne, és ez volt a legfontosabb. Tudtam, bármi történik az út során, őrá mindig számíthatok majd.
Ő már annyira lelkes volt, hogy éjjel útnak akart indulni, de én meg akartam várni a hajnalt.
-Mester, egy kicsit már ismersz, láthatod, hogy bízhatsz bennem, induljunk el éjjel, minden rendben lesz!
Nem igazán akartam megadni magam ennek az ötletnek. Bár tudtam, hogy akármi is történik a kocsival, nincs olyan holdfény, mely ne segítene neki megtalálni a problémát, de hát, mint tapasztalt vén róka, tudtam, hogy az éjszaka alatt minden létező fekete, így egy láthatatlan sötétség venne csak körbe minket, ezért biztonságosabbnak tartottam volna a hajnali indulást. A végén mégis megadtam magam. Nem kellett csalódnom Lászlóban, ami a vezetését és hozzáértését illette, bár mondanom sem kell, az ösztöneim megint igen jól működtek.
Érdekes dolog ez a sugallat. Az ember el akarja hessegetni magától, és inkább bízik a rációban, de nem hagyja nyugodni a kis pimasz gondolat, mely mélyen beleférkőzte magát elméjébe. Valahogy én is így voltam ezzel. Tudtam, vagy inkább éreztem, hogy jobb lenne megvárni a Nap kedves támogatását, de hagytam magam befolyásolni. Mit ne mondjak, így utólag már tudom, hogy jobb lett volna, ha alszunk még egyet a saját otthoni kis vackunkban.
Szinte még a határnál jártunk, mikor beigazolódott intuícióm. Egész addig békésen hallgattuk a görög zenét felhangolódva a mediterrán fények, illatok, hangok befogadására.
De hogy mi is történt utána? Balkán ide vagy oda, az ember már a hosszú évek alatt megtapasztalja, hogy szép dolog a kalandozás, de mindennél többet ér a tapasztalat, a biztonság.
A bolgár határon átlépve még vásároltunk egy-két dolgot, melyekre vagy szükségünk volt, vagy pusztán kényeztetni akartuk magunkat. Mikor végeztünk vele, vidáman a sok új szerzeményünknek örvendve, irányt vettünk Szófia felé.
Talán ötven kilométert sem tehettünk meg a bolttól, ahol kifigyelhettek minket, mikor hirtelen elénk vágott egy Zsiguli. Az ember első reakciója a nagy békés, idilli pillanatokban, a döbbenet. Hirtelen ledermedtünk, hogy ki merészeli elrontani a mi vakációnkat, de aztán gyorsan összeszedi magát az ember, és a menekülési útvonalat keresi. A Zsiguliból integettek ki nekünk, hogy álljunk meg. László rám tekintett:
-Vajon mit akarnak, állítsam le a motort?
Tapasztalatom, és mások történetei alapján okulva, szinte egy másodperc alatt felüvöltöttem:
-Lépj a gázra!!
László nem igazán értette, de nem kérdezett vissza, és a következő pillanatban már kikerültük őket, és száguldottunk tovább. Egy kilométert alig tehettünk meg, mikor ismét előttünk teremtek a kedvesnek nem éppen mondható ábrázatú bolgár fogadóink.
Az előző invitálásuknak ugye nem tettünk eleget, így határozottabb módszerhez folyamodtak. Úgy gondolták, ha az integetés nem hatott, akkor most más módszert alkalmaznak.
Nem hiszem, hogy el kéne mesélnünk, milyen ábrázatot vágtunk, mikor hirtelen fegyvereket rántottak elő, és ezzel akartak jobb belátásra bírni minket. Már Lászlónak sem kellett ezúton magyarázkodnom, hogy a vendégszeretet nem mindenkinek jelenti ugyanazt, mint nekünk.
Beindult az addig csak filmekből szemlélt üldözéses jelenet. Nem hiába mondják, hogy fontos az első benyomás, így mikor Lászlót megismertem, bár nem volt egy különlegesen izmos alkat, inkább átlagosnak mondható termetű a maga 170 centiméterével, de már akkor éreztem rajta, hogy az esze mindig a helyén lesz, mégha fizikálisan nem is feszít testőrként mellettem. Én termetemmel, barna bőrömmel, ősz hajammal erősen felcsigáztam a déli népek asszonyainak érdeklődését, így aki nem ismert minket, az is helyén valónak tartotta László „Mester” megszólítását irányomba.
Nos, László nem sokat gondolkodott, hogy vajon behódoljunk-e az útonállók akaratának. Amennyit csak tudott, kipréselt a felturbózott Skodából. Én csak arra voltam képes, hogy felüvöltsek:
-Hajtsál!!!
Üldözőink nem voltak restek bemutatni, hogy fölényben vannak, így a kocsi hátsó szélvédőjét szilánkokra repesztették a golyóikkal. Abban a pillanatban, ahogy ezt észrevettem elfektettem az ülésem, hanyatt dőltem, elmondtam egy őrült gyors tempóban kiugró imát, és csak reszkettem. Egy pillanatra átvillant bennem, hogy rendben van, hogy én el tudok feküdni és így a golyók nem találnak el, de hát valahogy vezetni is kell, László pedig nem igazán választhatja ezt a védekezést.
Ahogy hátradöntöttem az ülést, szinte szinkronban elkezdtek ránk záporozni a fegyvereikből. Azt szokták mondani, hogy az emberek azért kedvelik a horrorfilmeket és krimiket, illetve a híradóban szívesen nézik a katasztrófákról a riportokat, mert megnyugodva pihenhetnek el, hogy: lám, ez is mással történt, milyen szerencsés emberek is vagyunk valójában! Nos, most már tudom, hogy milyen a halálfélelem, és a golyózápor együttes lüktetése az agyban. Nem tudjuk, lesz-e holnap? Látjuk-e még a szeretteinket?
Talán a félelemtől, nem tudom, de elájultam. Azt hiszem, valahol szerencsésnek is mondhatom ezzel magam, hisz legalább nem kellett végigremegnem, ahogy László mellettem, mint egy igazi hős, megmenti az életünket.
Arra eszméltem, hogy egy kamion takarásában állunk a kocsival.
-Jaj, Mester, a Skodák tipikus hibája jelentkezett, felforrt a hűtővíz, de mindjárt indulhatunk.
Ahogy ezt kimondta, az üldözőinket láttuk meg újra. Elképzelni sem tudom, hogy tudta lerázni addig, bár az autó állapotából ítélve, mindent beleadhatott.
Miközben tépte a kocsit, hogy a maximális sebességet kicsikarja belőle ismét, még arra is képes volt, hogy elmesélje, mi történt addig.
-Ahogy száguldottunk, felnyitódott a motorháztető, így az összes golyót visszafogta, ezért nem történt velünk semmi baj.
Én valahogy összeszedtem minden bátorságom, és bízva valahogy egy csodában, már nem feküdtem hanyatt, hanem néztem hátrafelé folyamatosan, hogy lerázzuk-e őket. Elfogyhatott a muníciójuk, mert egy idő után azt vettem észre, hogy sehol sincsenek.
Nyugalom még nem volt rajtunk, hisz ahogy az előbb is újra megjelentek, úgy bármelyik pillanatban ismét felbukkanhattak volna. Egy kis utat láttam meg, mely elvezetett a főútról. Mondtam Lászlónak, hogy azonnal forduljunk le, kapcsoljuk le a lámpákat és várjunk.
Ez a várakozás volt a legdermesztőbb. Nem történik semmi, és azt sem tudja az ember, hogy mit hoz a következő pillanat. László megelégelte ezt az egyhelyben toporkálást és gyalogszerrel visszament a főútra, hogy lesse őket. De sehol senki.
Az a húsz perc, amíg visszatért, maga volt a rémálom. Csak áll az ember a sötétben, és minden apró nesz mögött egy hatalmas gépfegyvert lát.
Mikor visszaérkezett a bátor sofőröm, akkor lekapcsolt lámpákkal visszamentünk a főútra, mert egy benzinkutat látott meg a közelben, ahova nem kis reszketéssel, állandóan figyelve a mögöttünk haladó kocsikat, végre elérkeztünk.
Az ottani bolgár vendégek tátott szájjal nézték, hogyan cifrázták ki az autónkat, majd egy gyors telefonhívással tíz perc alatt ott volt a helyi rendőrség.
Bevittek minket, kihallgattak, és éjszakára úgymond menedéket biztosítottak nekünk. Hogy a rengeteg portréfestés miatt, vagy a fényképes memóriámnak köszönhetően, de sikerült olyan leírást adni a minket üldözőkről, hogy még aznap éjjel elfogták őket.
Miután reggel kiengedtek, elmentünk a helyi követségre. Meglepetésünkre nem sok támogatást kaptunk tőlük. Mivel semminket nem vitték el, és tudták, pénzünk is van, ezért nem törődtek vele, hogy mennyibe fog kerülni az autó helyreállítása. Szinte csak azt nem mondták, hogy örüljünk, hogy életben vagyunk, ne legyünk hálátlanok. Viszont szabad utat engedtek hazáig, így egyetlen határon sem ellenőriztek minket, mivel már mindenki tudott a sztorinkról.
Mikor hazaértünk, felkerestem a Blikk szerkesztőségét, hogy elmeséljem ezt a kis kiruccanásunkat. Mondanom sem kell, hogy kaptak a sztorira.
De itt nem ért véget a hálám. Írtam egy levelet Göncz Árpád titkárságára, melyet mind a magyarországi bolgár követségre, mind a magyar követségre Bulgáriába eljuttattam.
A következő évben, augusztus 20-án, életem megmentőjét, Lászlót, a bátorság érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.
Innentől fogva megváltozott az élete. Ő lett a falujában a hős, akinek mindenki a barátja akart lenni. Szépen ívelt felfelé a pályája, szinte csak nála akartak dolgoztatni a falubeliek.
De ő nem szállt el. Maradt olyan egyszerű, csöndes embernek, mint mikor megismertem.
Boldog vagyok, hogy megismerhettem valakit, aki élete árán és képes bárkiért küzdeni!

Így a végére pedig álljon itt néhány kép munkáiból.

21752232 1425032027533888 6104920494469733537 n21752232 1425032027533888 6104920494469733537 n21752232 1425032027533888 6104920494469733537 n21752232 1425032027533888 6104920494469733537 n21752232 1425032027533888 6104920494469733537 n21752232 1425032027533888 6104920494469733537 n21752232 1425032027533888 6104920494469733537 n

Szerző:Lami

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy két hetente értesítést kapj a legújabb cikkekről!