Cél: az angol nyelvtanulást átvinni a gyakorlatba, és megtenni az első repülőutat.
Az ötlet a Remény lányai könyvből jött, amiben az egyik szereplő felbéreli a főhőst, hogy gyakorolja vele a francia nyelvet, és egy napon meglepi egy Párizsi úttal is, ahol bedobja a mélyvízbe. Nos, két éve tanulok újra angolul, és az akvarell videók és élő oktatások már nem jelentenek oly nagy problémát, de mi van, ha kávét kell kérnem valahol? És van probléma, hidd el drága olvasó, máris elmesélem :)
Nos, ebből a kis regény szösszenetből jött, hogy utazzunk el egyetlen egy napra az Egyesült Királyságba, Lutonba, reggel menjünk, este jöjjünk haza, és vigyük magunkkal az angol tanáromat is. Ő azonnal igent mondott, így megvolt a biztonsági háló amellett, hogy egyébként is kedvelem őt. És íme az első épület, amibe belebotlottunk ezzel a felirattal fogadott: "If you can dream it, you must do it." Ha meg tudod álmodni, meg kell tenned - hm, tökéletes indulás :)
Imádok otthon-itthon lenni. Mindenem megvan, ami boldoggá tesz. Festés, olvasás, horgolás és a férjem :) Így sosem vágyom arra, hogy kimozduljak, mert a nap 24 órája nem elég arra, hogy az összes szenvedélyem kiéljem. Így az utazás előtt, ami már eleve nehézkesen indult, mert elírtuk a nevemet a repjegyen, és laza 40 ezer forintba került az átírás, előtte három nappal megkérdeztem férjem, hogy ugye kötöttünk biztosítást is, ezzel le lehet mondani? De csak felvetettem neki, mert mint mondtam, pusztán megfordult a fejemben.
Életemben nem ültem még repülőn. Idén leszek 56 éves, és bár tudom, sokan egész életükben nem repültek, de én valahogy mégis úgy éreztem, hogy nem akarok azok közé tartozni, akik vágynak erre, de csak álomként gondolnak rá. A nagy indulás szombaton volt, és valami előtte péntekre megváltozott bennem: nem féltem a repüléstől, mert arra gondoltam, hogy az a sok ember, aki mind ezt választja, és annak a sok utaskísérőnek a szülei talán mind tudják, hogy ez egy gyors és biztonságos dolog, így igyekezzek kiélvezni minden pillanatát.
És tényleg bátran szálltam fel a gépre, és úgy tettem, mintha ez egy olyan része lenne az életemnek, amit mindennap megteszek. Nem kántáltam magamban pozitív, motivációs maszlagot, hanem egész egyszerűen megfordítottam a hozzáállásom. A bátran vigyorgó vagyok én, mellettem a férjem, és a kép jobb szélén pedig az angol tanárom, Zsuzska.
A férjem többször repült, az angol tanárom is bejárta már a félvilágot. Nos, egyikük sem tapasztalt mégsem olyat, hogy a repülő egy órát keringett, mert a köd miatt nem tudott leszállni. Vajon ilyennek kell lennie az első repülős élménynek? Drága olvasó, ha hiszed, ha nem, nem izgultam. Egyedül az idő múlása idegesített, hogy ott ülünk a két és fél órás út helyett három és fél órát teljesen hasztalanul egy székben, és várjuk a pillanatot, mikor landolhatunk végre.
De megtörtént, és jöhetett a célok megszerzése. Mert nem ám templomokat mentünk nézni, meg gyönyörű szép híres parkokat, vagy éppen egy múzeumot. Mint írtam, 56 éves leszek idén, és valahogy engem már nem csigáznak fel ezek a dolgok. Emlékszem, mikor pár éve a Balatonfelvidéken nyaraltunk, és már a harmadik rommá gyötört várat néztük meg, mekkora unalommal mentem fel a vár tetejébe megnézni a zöld kilátást, ami minden várból ugyanaz, csak az egyikből jobbra van a lucerna, a másikból balról látod.
Nos, a célok a következők voltak: venni egy kávét, egy fonalat, egy angol nyelvű könyvet és valami ruhát. És természetesen mindezt angolul megtenni, és lehetőleg nem activity játékba képzelni magad, ahol mutogatni is lehet, hogy mit akarsz.
A legeslegelső párbeszéd irtó bénán történt, mert kikértem a három különféle kávét, majd az eladó kérdezett tőlem valamit, amit én úgy értettem, hogy "szpesöl?", vagyis azt hittem, hogy azt akarja megkérdezni, hogy kérek-e a kávékba valami különlegességet. Mire én hatalmas mosolyom elővettem, hogy reagáljak erre a kedves kérdésre, és közöltem, hogy "No, thank you". Az angol tanárom folyamatosan a hátam mögött volt, így mindent korrigálni tudott, úgyhogy gyorsan ott termett mellettem, és "lefordította" nekem vagyis lassabban tette fel a kérdést angolul, mint az eladó, ami úgy hangzott, hogy kártyával, vagy készpénzzel akarunk-e fizetni. Nos, erre mondtam én, hogy "Nem, köszönöm" :) :) Jobb, ha bele se gondolok, mi járhatott a fejében a nőnek, hogy egy magyar turista azt hiszi, itt minden ingyen van :)
Szóval az első angol szereplésem kudarcba fulladt, ami után nem adtam fel, de elég erősen elbizonytalanodtam abban, hogy tényleg jól beszélek angolul. A tanárnőm mindent megért, amit közölni akarok, de ezek szerint külföldön ez nem elég, hogy egymás mellé rakok szavakat, ahogy kedvem tartja (na, jó, azért ennyire nem gyenge a helyzet :) ), és hogy nekem sem árt másokat megérteni, mi a bánatot mondanak.
A következő kihívás sem volt könnyebb. Fonalat akartam venni. Arra gondoltam, hogy horgolok majd belőle valamit, és ez majd mindig az én hősies utamra fog emlékeztetni, ahol első repülő utam tettem, és angolul beszéltem. Nos, az a szó, hogy "yarn" vagyis fonal, totál ismeretlen volt az emberek előtt. Az angol tanárnőm szerint azért, mert ez nem egy hétköznapi szó, és a döbbenetem, mely szerint a város lakosságának legalább 80 százaléka bevándorló, így nem valószínű, hogy mint eladó, recepciós, ez a szó van első helyen nekik a szótárban, amit meg kell tanulni.
Szerencsémre volt egy angol-angol eladó, aki még tök aranyosan a kezeivel is megmutatta, hogy ugye kézimunkához kell a fonal, azt a szót próbálom végre megértetni valakivel. És igen, sikerült végre :) Elmondta, hol találom, és meg is leltem. Nem volt hatalmas a választék, de találtam egyet, amire azt mondtam, ebből tudok jó kis emléket horgolni magamnak. Egyszercsak odaállt mellém egy vásárló, elkezdte dicsérni a fonalat. Vagyis egy pár szót értelmeztem abból, amit mondott, és igen lelkesen beszélt. Nagyon gyorsan közöltem vele (persze angolul), hogy most tanulom a nyelvet, és nem minden szót értek abból, amit mondott. Erre irtó édesen rámutatott az általam választott fonalra, és többször egymás után csak ennyit mondott: good, good!! :) Nos, vannak, akik megértőek voltak velem :)
Nem úgy a Burger Kinges lány, aki a 80 százalék lakos egyik indiai lelke volt. Nem igazán jött rá, milyen megrendelést dünnyögök neki. De megvallom, én sem igazán értettem az ő beszédét. Erre mondta a tanárom, hogy az a baj, hogy nem angol angolokkal tudok beszélgetni, mert itt szinte minden eladó, pénztáros, recepciós, biztonsági őr valahonnan máshonnan érkezett, és ők is úgy csinálnak csak, mintha jól beszélnének angolul... de hát nem :)
Szóval a hiba féligmeddig az én készülékemben volt, de féligmeddig a személyzetében. A Burger Kinges esetnél férjem segített ki, majd utána azt mondta nekem: "Beszélj velük hangosan, és mondd oda, amit akarsz!" Ennél a "mondd oda" résznél rábökött a homlokára a férjem, mutatva, hogyan juttassam el az én gondolatom a másik fél fejébe. Hát látványos egy oktatási módszert alkalmazott, mert onnantól fogva tényleg hangosabban beszéltem, és tényleg elképzeltem, hogy a szavaim mind a homloküreg túloldalán landolnak, ahol végre megértenek engem.
És sikerült :) Rendeltem fish and chipset három főre, speciálisan ecet nélkül, vettem egy angol nyelvű romantikus regényt és egy ruhát egy amolyan karitasz boltban, mert ott találtam olyan darabot, ami egyedinek tűnt számomra,. Igaz, itt nagyon nem kellett beszélni, de legalább a pénztárnál "angolul táncoltam" a hangos zenére :) A könyvet még nem tudom ajánlani, mert lesz egy kis idő, mire átrágom magam rajta, de azért megmutatom, mit szereztem be. Naná, hogy valami romantikusan negédes, de jó lesz ez nekem :)
Tudod, drága olvasó, én azért veszek könyvet a kezembe, hogy elvigyen egy olyan világba, ami másé, ahol a dolgok az oldalak végére megoldódnak. De hogy egy ötletet is merítsek arra, hogy egy utazást szervezzek, azt sosem gondoltam volna :)
De így lett, és megállapítást nyert: a házak valóban úgy néznek ki a valóságban, mint a könyvek oldalain és a filmekben, téglából épülnek, helyes kis bejáratuk van, aprócska kis otthonnak néznek ki. Az mondjuk sehol sincs leírva, hogy mindegyik előtt kukák vannak, ahol pedig nincs, ott zsákokban gyűjtik a szemetet előtte. Kopottak, elhanyagoltak, egyik ablakában sem lehetett virágot látni. Nem mondom, hogy ez lehangolt, csak egy másik képet hozott elém, mint amit én elképzeltem.
Aztán a kávéról ne is beszéljünk, ami inkább egy színes és alig ízesített valamire hajaz, de legalább kedvesen szolgálták fel. Az ételek sótlanok voltak, már az én ízlésemnek. Az utcák szürkék, kopottasak, enyhén elhanyagoltak, ellenben nagyon tiszták voltak, hisz mint az előbb is írtam, a szemét is zsákokban hevert, nem szétdobálva.
Az igazság az, hogy nem sikerült a könyvekből merített angol érzést megkapnom ezen az utazáson (most is épp egy ilyen kávézóról olvasok egy regényt :) ), viszont mindennek dacára még egyszer átélném az összes pillanatát ennek az egy napnak: A repülőtéri kacskaringózás, ahol nem érted sokáig, miért kell tizenötször kifeszített útvonal mellett menned, miközben A-ból B-be három lépés alatt megtehetnéd a távolságot. Ez totál értelmet nyert, mikor este megérkeztünk a repülőnkkel és egyszerre négy gép utasát engedték ki, majd a kordonok totál eltűntek, és hihetetlen tömeg kezdett el áramolni kifelé ész és tervezettség nélkül.
Aztán az sem érdekel, hogy a csizmát is levetetik a repülőtéren, mindent kipakoltattak. Ezeket mind átéltük, megéltük. Érdekes volt látni a repülőteret, amit eddig szintén csak filmekből láttám. Azt a rengeteg féle embert, nyelvet, viselkedést, türelmet, idegeskedést, ami lejátszódott másokban.
De ha most megkérdezné valaki, hogy már ismerve, milyen volt a napunk, és "nem erre számítottam" helyett valami teljesen mást kaptunk, még egyszer végigélnék-e mindent, totál egyértelmű IGEN lenne a válasz.
Szóval olvass minél többet drága olvasó, hisz sosem tudhatod, honnan érkezik egy jó ötlet, amivel színesítheted saját életed :)
Csodás napot kívánok :)
Lami
