Rég volt olyan könyv a kezemben, aminek nem akartam, hogy vége legyen.
Ez azért is érdekes, mert az első oldalaknál volt bennem egy erős visszásság. Folyamatosan leöregezte mind önmagát, mind a környezete a főszereplőt, Ionat, holott egy évvel idősebb csak nálam. Ettől már egy kicsit frusztráltnak éreztem magam, hogy én még sosem éreztem, hogy dinoszaurusz lennék, ahogy az ilyen korabelieket szólítják a könyvben, és még sosem ijedtem meg attól, hogy nincsen rám szükség már ennyi idősen, és át kell adni a helyem a fiatalabb korosztálynak.
Nos, a történet ellenben zseniális. Magam is utaztam hajnal négykor rendszeresen buszon, héven, így teljesen át tudtam élni, hogy minden egyes reggeli járaton mindenki ugyanott ül, néz kifelé az ablakon, vagy második álmát alussza, de a legnagyobb szabály: soha senkinek ne köszönj, maximum egy könnyed fejbiccentéssel jelezd, hogy már találkoztatok.
Ez a szabály eltűnik, mikor az egyik utas rosszul lesz. És elindul egy olyan emberi lavina, hatalmas kapcsolódás, amitől a burkok lehullanak, a kívülről nyugodt életet élő álarc a peronon marad.
Megváltoznak az életek, kikerülnek Pandora szelencéjéből az igazságok, és az ember egyre jobban és jobban szeretne közéjük tartozni, akit befogadnak, ahol biztonságban érzi magát. Mert hiába is idegenek egymásnak, teljesen más habitusúak, Ionatól való függés teljesen összeköti őket, és megváltoztatja életüket.
A végén úgy éreztem, tudni akarok még róluk, olvasni szeretném még történeteiket, kiharcolt sikereik gyümölcsét.
Csodás olvasást kívánok hozzá:)
Lami
