A túl nyakatekert megfogalmazások mellett egy érdekes gondolatot is felvet.
Elszoktam a művészien megírt regényektől. Amikor elvontan mélázik az író, és számomra túlzott szépirodalmi stílusban tárja elénk a történéseket.
Huszonévesként faltam a hasonló könyveket. Ettől éreztem magam különlegesnek, hogy kizárom az életemből a ponyvát, a könnyen fogyasztható regényeket.
Ma már olvasás közben pihenni akarok. Nem gondolkodni, nem rácsodálkozni szótekervényekre.
Szóval aki viszont kedveli a valóban mívesen megírt szövegeket, nekik szeretettel ajánlom.
Két fiúról, egy testvérpárról szól a történet. Az egyik meleg, a másik függő. A függőnek a barátnője halálos beteg.
Jól kezdődik, ugye?!
Ez a testvérpár együtt él. Egy lakásban - hárman a barátnővel -, összetartásban, egymást támogatva.
Amikor a lány beteg lesz, mindkét fiú kiveszi a részét.
A regény felvetett egy olyan gondolatot, amiről még sosem olvastam, és szerintem a való életben nem is mondaná el senki, ha hasonló gondolatai lennének: mi van akkor, ha a súlyosan beteg ember meggyógyul?
Ezen az eshetőségen sokáig elgondolkodtam, hogy vajon miért hozta ki a szereplőkból azt a számomra teljesen meglepő érzést. De talán rájöttem :)
Ha másért nem, hát ezért érdemes elolvasni a könyvet :)
A regény nyelvezetébe bele lehet szokni, és ez az előbbi felvetés még benne is marad az emberben sokáig, így öt pontból négyet szeretnék rá adni. Itt pedig a hozzá horgolt nagyinégyzet a 2026-os könyvtakaróhoz :)
