Félve kezdtem bele ebbe a regénybe, kerülni akartam a fájdalmas témákat.
Háromszor visszaraktam a helyére, mire végül úgy döntöttem, a sok romantikus, csöpögős regény után ideje egy mélyebb témájú könyvnek.
Amande elveszíti férjét és kislányát. Nem tud visszamenni abba a házba, ahol élt, ezért kibérel egy mindenkitől, rokonoktól, munkájától, barátaitól, szomszédoktól távol eső kis házat.
A házban évek óta nem éltek már. Ő nem engedi kinyitni az ablakokat, hogy bejöjjön a fény, nem akarja látni a koszt, mocskot, ami a házban uralkodik. Egyedül akar lenni. Gyászol.
Hetek múlva elkezd egy kicsit rendezkedni, a házból végre kimegy, a spalettákat csak résnyire nyitja ki, hogy csak egy apró fénynyaláb menjen be a házba.
A pakolászás közben rátalál egy naptárra. A néhai tulajdonos lánya elmegy, hogy kirámolja a padlást, és otthagy Amande-nél néhány dobozt, amiben szintén régi naptárak várnak kidobásra.
Ezek mentik meg a lány életét, és kezdenek életet vinni a mindennapjaiba.
Az előző tulaj mindent lejegyzett. Szinte a reggelijétől kezdve a receptekig, egész odáig, melyik napon mit kell vetni, kapálni, szüretelni a kertben.
Amande listát készít, és szép lassan nekifog a kertnek, ami végül egyre nyitottabbá teszi a néhai férje családja felé is.
A gyógyulásra, az élet elfogadására, a saját magunk teremtett világra ad csodás útmutatást a könyv.
Nem sírunk olvasás közben, csak együttérzünk, és drukkolunk, hogy keljen fel a lány a takaró alól, és ültessen el egy újabb virághagymát.
Hatalmas szeretettel ajánlom, így öt pontból ötöt adok rá, na és persze a 2025-ös könvvtakaróhoz egy nagyinégyzetet :)
