Ezt a könyvet vagy utálni fogod, vagy nagyon várod a következő kötetét.
Amikor végigszenvedtem a könyv elejét, dühödten mondtam a férjemnek, hogy ezt nem bírom tovább. Alig vannak párbeszédek, egy bekezdés egy oldal, semmi ritmusosság nincs benne, piszok nehéz olvasni. Mire ő csak annyit mondott: te sosem adod fel! - és ennyi kellett ahhoz, hogy felkerüljön végül ez a könyv az imádott regények polcára.
Elképesztően nehéz volt olvasni az elejét. Aztán valahogy összebarátkoztunk. De nagyon.
Döbbenettel vettem azt a természetes elfogadást, beletörődést, ahogy családon, a telepen belük kezelték az agresszivitást. Ha az apa bedühödik, a gyereket kivágja az ablakon, senki nem ítélkezik. Az irigység, a gazdagság utáni vágy, a sikerélmény áhítozása bármire képessé tette az embereket. Mindezt olyan stílusban előadva, mintha a világ minden pontján ez lenne az élhető világ, ez a legtermészetesebb hozzáállás.
Lila és Elena gyerekkori barátnők. Úgy egészítik ki egymást, hogyha az egyik előrébb halad, a másik igyekszik követni, lemásolni, vagy más területen kiemelkedni. Tanulás, szépség, szerelem. A versenyzés nem haragot szül közöttük, hanem erős inspirációt ad mindkettejüknek, hogy kitörjenek a telepről.
Nehéz olvasni, és nehéz írni róla. Ha leülepszik, beszerzem a következő három részt, és azokat is elolvasom.
5 pontból tuti 5 poontot adok rá.
