Talán nem változik semmi, de talán mégis megfordul a világ.
Ebben a könyvben egy nem hétköznapi kapcsolat beszélgetéseit kapjuk meg három 16 év körüli kamasz és egy pszichológus társalgásából. A kamaszok kikötése, hogy ne szakmai beszélgetéseket folytassanak, hanem inkább teljesen átlagos emberekként üljenek egymással szemben hétről hétre.
A történet igaz, de nem Vekerdy Tamással történt meg, ő pusztán a jegyzeteket kapta meg, amit párbeszédes formában egy könyvbe öntött.
Eleinte nagyon furcsa volt, hogy ennyi súlyos könyv témája, mélyen filozofikus beszélgetések hangzanak el ennyire fiatalok szájából. Már-már ott tartottam, hogy hihetetlennek véltem.
Aztán rájöttem, nem is kell olyan messzire menni, hogy igazolva lássam, hogy azért mert valaki ennyire fiatal, attól még foroghatnak a kezében komolyabb témájú könyvek.
A saját kamaszkoromig mentem el.
Milyen furcsa is, hogy elfelejtjük, mi is voltunk tinik, mi is lázadtunk, mi sem elégedtünk meg Gárdonyival. És hogy vajon mit értettem meg Platón, Jung vagy Freud írásaiból? Talán jóval többet vittem volna magammal, ha nekem is lett volna egy felnőtt, aki átbeszéli velem a dolgokat, és nem terel, nem irányít, nem sarkos, hanem véleményt cserél velem egy üdítő, egy finom pörkölt mellett hétről hétre.
Túl sok mindent nem viszek magammal a könyvből, ami a témáját illeti. Azt viszont igen, hogy a kamaszkor hiába is a lázadás kora, szükségük van a tizenéveseknek arra, hogy kibeszéljék magukból, milyennek látják a világot.
Az öt pontból négyet adok rá. Csak mert sokszor még én is eltévedtem a sorok között, így nem kötött le a teljes mondanivalója.
Itt pedig a hozzá horgolt nagyinégyzet a 2025-ös takaróhoz :)
