Felteszem a kedvenc könyveim polcra, de nem azért, mert még egyszer el szeretném olvasni....
Violette magányosan, de mégis barátokkal és idegen, szeretetre éhező emberek között éli életét temetőgondnokként. A könyv fülszövegének leírása és a borító negédes rózsaszín világa teljesen megtévesztő.
A szereplőket megutáljuk, haragszunk rájuk, megvetnénk, ha a való világban élnének. Aztán egy pár oldallal odább tesznek, mondanak valamit, és kiderül, a tettek mögött elfogadható, szerethető, megbocsátható indokok vannak, így együttérzést, sajnálatot, szánalmat kezdünk érezni irántuk.
Fel-le ringatóztam a regényben. Hol le akartam tenni örökre, mert megviselt, hogy nincsen egyetlen ember sem a történetben, akinek egyszerű élete lenne, és ne környékezné be a jelenét valami sötét, feldolgozatlan vagy éppen titkos múlt.
Szinte mindenkit elhagynak, megaláznak, megtörnek, lopva szeretkeznek, kegyetlenül kihasználnak, hazugságra bírnak..
Drága Olvasó, ha most azt gondolod, 5-ből kevés pontot adnék a könyvre, akkor ne hidd. A legnagyobb pontszámot kapja. De egyet szeretnék elmondani: ne feltöltődésre számíts, ne arra, hogy csendesen elringatózol esténként a regény olvasása közben.
Hűtlen férjek, haragos szeretők, egymás mellé temetett szerelmesek, ártatlan gyermekek.
Violette már születésekor arra volt ítélve, hogy hallgasson, szolgáljon ki mindenkit, maradjon csendben, és vigye az életet, mint akire azt szokták mondani, hogyha elmegy, csak akkor veszik észre, hogy ott volt, de mikor ott van, mindenki természetesnek veszi jelenlétét.
Hozzámegy a férfihoz, aki egy nap a szokásos motoros kiruccanása után nem megy haza. Csak egy hónap múlva jelenti be Violette férje eltűnését, mivel rendszeresen elment napokra előtte is, és idegen nők illatával tért haza, amit Violette csendben elviselt.
19 év múlva azonban minden megváltozik. Sorra jönnek elő a múltból emlékek, megfejtetlen tragédiák, megértett cselekmények.
És Violette szenved, megbocsát, hisz, és talán még egy új szerelemnek is esélyt ad....
Olvasd el :)
Lami
