Ha a történelmet úgy tanították volna, hogy emberi sorsokat is bemutatnak az évszámok bemagolása mellett, sokkal jobban megértettük volna, mi történt régen.
A regény a 2. világháborúba visz el minket. Két vonalon fut a cselekmény. Az egyik Karády és színész társai által mutatja meg, miket kellett átélniük, a másik pedig szintén egy igaz történet, hisz a szerző nagymamája és édesanyja sorsát vetíti elénk.
Ha ezzel tisztában van az ember, és előbb olvassa a hátul lévő megjegyzéseit a szerzőnek, máris értelmezhető lesz, hogyan kerül bele Julianna és Ágnes története a könyvbe.
Eleinte megvallom, csak a párhuzamra gondoltam, hogy ugyanabban a korban játszódik a két vonal. De aztán jöttek összekapcsolódások, amik teljessé tették a képet.
A helyzet az, hogy régen sem volt más a sajtó, mint most. Ha valaki jól szerepel a színpadon, a filmvásznon, nem volt akkora hírértéke, mint egy válásnak, egy politikai hírverésnek. Ráadásul az emberek már akkor sem tudták eldönteni, hogy a sorok mögött igazság vagy hazugság lapul.
És ezt a bizonytalanságot, dühöt, vagy szeretetet közvetlenül megtapasztalták a művészek is. Virágcsokrok helyett sörös üvegek landoltak a színpadon, éljenzés helyett becsmérlő bekiabálásokkal szakították meg az előadást.
Hogy tudott ember maradni, és emberséges tetteket véghez vinni bárki is ebben a korban, az valami elképesztő. Nemcsak a saját életük megmentésére volt figyelmük, hanem akit csak lehetett vigyáztak, hogy épségben érje meg a háború végét.
Mivel a szerző a végén elmeséli, hogy igaz történet alapján íródott, így a polgári szál iránti tisztelet még erősebb. Nem kitaláció, nem elképzelt események sorozata. Egy valós élettörténetrész, amiben az emberek küzdenek, aztán elvesztenek mindent, majd reménykedve újra építenek, és ismét a semmi közepén találják magukat.
Ezek az emberek a nagyszüleink, és a gyermekeik, akikre vigyáztak, a mi szüleink.
Erről az oldaláról nézve kaptam még valamit a könyvből: hatalmas tisztelet azoknak, akik édes illatú meggyes pitét sütöttek nekünk, akik illatozó húslevessel vártak minket vasárnaponként, és akiknek a gyerekei azon voltak, hogy nekünk, az unokáknak, a gyerekeiknek szebb életünk legyen. De azt már nem fogjuk megtudni, miről álmodtak éjjelente, hogyan riadtak fel zajokra, mennyire bíztak abban, hogy az élet szép marad.
A Karády vonalnál döbbenten olvassa az ember, hogyan volt képes vágyni a színpadra, és elhatározni, hogy embereket tesz boldoggá énekével, és játékával azok után, amin át kellett mennie. Amikor azt írja, hogy a róla megjelent önéletrajzi regényben rengeteg hamis dolog szerepel, akkor persze minden bizonytalanná válik bennünk, Kinek hiszünk, ki volt tiszta, ki tett az emberekért. De hinni akarunk.
Szóval ez a könyv sokkal de sokkal többet adott nekem, mint egy történelmi visszatekintés egy család és egy díva életéről.
Itt pedig a hozzá horgolt nagyinégyzet a 2025-ös könyvtakaróhoz, amivel egy vidámabb, lendületesebb hangulatot szerettem volna visszaadni :) És természetesen öt pontból ötöt adok a könyvre :)
