Nagyon sok idős emberrel beszélgetek, számtalan regényt olvasok róluk. Sokkal vidámabban látják életük, mint ami ezeken a lapokon van.
Többször előjött már a hétfői csacsogáson a tanfolyami tagokkal az idős kor. Folyamatosan hallom tőlük, hogy egyrészről, nem mindenki öregszik meg hasonlóan, másrészről a hetven feletti évek azok, amikor már nem foglalkoznak az elvárásokkal, hanem bátrabban belevágnak olyan dolgokba, amit előtte nem tettek meg.
Ez a napló öt évet ölel körbe. Van benne járvány, szerelem, visszaemlékezés, hányattatás, nem túl fényes írói karrier, falvak, városok, utazások.
Így leírva e néhány szót, tőrébe dőlne a szerző, ha látná, ennyit szedtem ki belőle.
De lehúzott a korhoz való hozzáállása. És nemcsak az öregség szemlélése, hanem a múltja dicstelensége. Alig olvastam ki a sorok mögül a megélt örömet, az ajándékot az élettől. Egy hányatott életű ember, akinek alkotásait többször kiadták, díjakkal ismerték el... és mégis szinte minden szava mögött ott az elégedetlenség.
Biztos van ilyen is, és sokan élnek így, de jobb szeretem példaként előttem látni, hogy másként is lehet majd boldogulni hetven, nyolcvan éves kor felett.
Azt vallom még mindig, hogy minden művészeti ágnak, így nemcsak a festészetnek, hanem az irodalomnak is energiát, életkedvet kell sugallnia, amitől feltöltődnek az emberek, tele lesznek vitalitással, és megvalósítási vággyal.
Egy ilyen könyv után viszont az ember elkezd aggódni, hogy érdemes-e megélni ezt a kort. Még akkor is, ha tudom, sokak hétköznapja hasonlatos a könyvhöz.
Így hangulata miatt sajnos az öt pontból mindössze kettőt adok, drága olvasó... na és egy horgolt nagyinégyzetet, hogy szaporodjon a könyvtakaró mérete :)
