Csak néhány rövid mondatot szeretnék ehhez a regényhez fűzni... mivel utáltam, pedig olyan szép rózsaszín a borítója.
Kezd sok lenni, hogy a fülszövegek hátulján nem említik meg, hogy bántalmazó kapcsolatokról fog szólni a regény, és most már sokadjára futok bele ilyenbe, de olyanba még sosem, ahol arra világítanak rá, hogy a bántalmazott hiába is fordul bármilyen szervhez, mindenhol elutasítják, hátat fordítanak neki, vagy közlik, hogy sok idő lesz, amire megoldódik a helyzete, ezért a főhősnek neki kell megszabadulnia a bántalmazójától, de nem úgy, hogy elmenekül tőle...
Elhiszem, hogy az esetek többségében nincs megoldás, és a menekülés sem a legjobb verzió, hisz egész életén át hátra kell fordulnia a bántalmazottnak, hogy nem követi-e őt a bántalmazó. De hogy egy regényben még ötletet is adjanak arra, hogyan lehet pontot tenni a dolgok végére, azért az erősen kemény volt.
Jane tíz év után tér vissza szülővárosába, amikor anyjának szüksége lesz rá, hogy apja halála után segítsen elrendezni a dolgokat. Találkozik Nikkel, akit akkor tíz évvel ezelőtt minden szó nélkül faképnél hagyott. És most is ez a terve.
A könyvre öt pontból egyet szeretnék adni. Csak azért, mert végigolvastam. Itt pedig a hozzá horgolt nagyinégyzet a 2025-ös könyvtakaróhoz.
