Végigvitt egy hullámvasúton. De nem az övén.
Az első 280 oldalnál végig az volt bennem, hogy piszkosul unom már a szenvedéseit, a lefelé húzó, életben nem bízó hangulatát, és a közel 50 oldalnyi asztalok megterítésének részletességét.
Semerre nem tartott, semmi nem volt jó, és nem sokat tett azért, hogy másként legyen.
És elérkezett az utolsó 20 oldal, aminél mások támogatásával, noszogatásával végül megtette azokat a lépéseket, amik elindították egy élhetőbb úton.
És ami még sosem fordult elő velem: olvasni akartam tovább a könyvet, és elkezdett hiányozni, hogy szeressem, hogy a könyv lapjai felett ülve bátorítsam, és szorítsak neki, hogy sikerüljön megvalósítani álmait. Szóval igencsak vegyes és érdekes hullámvasútra vitt el a könyv.
Casey egy étteremben dolgozik felszolgálóként. Élete álma, hogy író legyen. Lassan hat éve dolgozik is egy könyvön, de semmi önbizalma nincs ahhoz, hogy kiadóhoz forduljon vele. Mikor viszont megteszi, teljes a visszautasítás mindenki részéről.
Barátnője segít neki finomítani, összehozza egy szerkesztővel, és emellett az írói pálya mellett egy iskola is felkéri tanárnak, és még a szerelem is megjelenik... két férfi személyében.
Szóval van itt lent, nagyon sok. És amikor végre felfelé ível a pályája, akkor kezdi az ember megszeretni a főszereplőt, hogy támogassa, nehogy lefelé induljon el megint.
Az öt pontból ezért négyet adok rá, mert nagyon levitt a könyv nagy része. De legalább lett egy színes nagyinégyzet a könyvtakaróhoz :)
Csodás olvasást, drága Olvasó :)
