A kedvenc helyszínen játszódik ismét a történet, és megint beköltözik valaki, aki keresi önmagát.
Igen, tipikus előzmények, de ami fontosabb ennél: szerethető emberek, csodás közösség, egy cél, ami összetartja őket.
A sztori teljesen kiszámítható: a közösség eléri célját, és a szerelem győzedelmeskedik.
A könnyedsége viszont nekem tökéletesen bejön. Esténként, amikor fáradtan elmegyek aludni, nehezen viselem azokat a könyveket, amik mélyen megérintenek. Mert akkor elkezd pörögni az agy, a könyvet hiába is csukom be, még mindig velem van.
Néha elgondolkozom, hogy ez igénytelenség-e, hogy ennyire távol tartom magam a nehezebb irodalomtól. De olyankor megnyugvásul felnézek a könyvespolcokra, és látom, bővelkedik a kínálat mélyebb, igazi szépirodalomban is. De pont ezért vagyok hálás az ilyen szerzőknek, mint Heidi Swain. Hogy nem kell agyalni, csak hagyni, hadd peregjenek azok az oldalak.
Freya kertészként dolgozik, és a munkaadójával, az idős hölggyel barátságot ápol. Amikor a hölgy meghal, Freya úgy érzi, mennie kell, mert az örökössel nem egyeznek semmiben.
Egy véletlen rádióadásban hall a térről, ahova ellátogat, és meglepetés szerűen (hahahaha) munkát ajánlanak neki ottlakással.
Egy bátorító, összetartó közösség része lesz, kivéve egy művészembert, aki szobrokat készít a téli kertbe. És igen, te is tudod már valószínűleg, hogy hiába is kerülgetik egymást, és tűnik ellenségesnek a kapcsolatuk, a csók csak elcsattan a végére :)
Nos, mivel ez a regény hagyta az estéimet ellazulni, ezért öt pontból ötöt szeretnék rá adni, illetve itt van a hozzá horgolt nagyinégyzet a 2026-os könyvtakaróhoz, és egy kis könyvjelző, ami egy eszközrendelésbe bekerül :)
