A videójátékokban sosem veszíthetsz, mindig kapsz egy új életet.
Az emberek állítólag ezért szeretik ezeket a játékokat, mert ha hanyatt vág is egy pálya a játékban, te felállsz, és kezdheted elölről. Az életben maximum módosíthatsz az elrontott lépéseken.
A regényben a két gyerek egy kórházban ismerkedik meg 1987-ben, ahol a játékszobában elkezdenek közösen játszani egy videójátékon.
A kisfiú túl van több műtéten, a lány a nővérét látogatja meg minden nap.
Sam és Sadie útjai ezek után csak nyolc év múlva keresztezik egymást ismét, amikor Sadie a fiú kezébe nyom egy floppyt (ne feledd, múlt század, ha rákeresnél arra, mi a floppy :) )
Ez lesz a közös szenvedélyük, a játékok készítése, amire egy hatalmas céget építenek fel. Sam volt szobatársa, aki mint báty fordul a fiú felé, mögéjük áll menedzserként. Hármójuk barátsága, elfogadása, támogatása, érzelmi hullámvasútjai, kapcsolataik bontakoznak ki előttünk.
Konfliktusok, szerelmek, kiégések, sikerek, tragédiák.
A három szereplő összefonódása, egymás melletti kiállása, a karakterek tökéletes érzékelése... a végén nem tudtam sem szeretni, sem utálni a történetet. Valahol fájt olvasni arról, hogy bárki lehet sikeres a munkában, szenvedélyében, ha a magánélete zűrzavaros, sosem fogja teljes értékű embernek érezni magát.
Egyértelműen a fentiek fényében az öt pontból ötöt adok a könyvre :)
A kis nagyinégyzet is megszületett a könyvhöz, amiből évvégén egy igen nagy könyvtakaró fog összeállni :)
