Mennyire mernek őszinték lenni az emberek akár saját maguknak, vagy a külvilágnak.
Julian egy kiöregedett festőművész, aki tizenöt éve magányban él. Egy napon elhatározza, megírja pár mondatban rövid történetét egy zöld füzetecskében, amit ott hagy egy kávézó asztalán. A kávézó tulajdonosa megtalálja, segíteni akar Julian magányán. Aztán ő is beleírja a saját őszinte sorait.
A füzet mindig elvész, mindig megtalálja valaki, folytatta a saját soraival.
Utazhat ez a füzetecske akár több ezer kilométert is, de egy idő után a való világban is egymásba fonódik a szereplők élete.
A magány, a ki nem mondott szavak, az őszintének vélt érzések, hamis vallomások.
Ez a harmadik regénye az írónőnek, amit olvasok tőle. Bár szerettem ezt is, de megvallom, a másik kettőben a jellemrajzok sokkal jobban ki voltak alakítva.
De azért az öt pontból ötöt adok... már csak a rajongásom miatt is :)
Itt pedig a hozzá készült kis négyzet a 2025-ös könyvtakaróhoz.
