Első blikkre azt gondoltam, hogy ez nem-könyvajánló lesz.... de végigolvastam, így másként gondolom már.
Elsőként azért éreztem úgy, hogy nem feltétlen ajánlom tiszta szívvel ezt a regényt, mert volt egy olyan érzésem, hogy a szinoníma szótárat elhagyta az író, mert "kellemesen, finoman, csodásan, meglepően, érzékien, lenyűgözően" és hasonlóak helyett, mind a kib....tt szó szerepelt, és még hasonlóak.
Aztán elmerengtem azon, hogy vajon számít-e, hány éves koromban olvasom ezt a könyvet. Húsz évvel ezelőtt lehet, még odáig lettem volna érte, hogy micsoda merész, bátor nyelvezet, teljesen simul a kor szelleméhez. De így ötven felett nem éreztem komfortosnak, és mivel sűrűn fordult elő ez a nyelvhasználat, ezért még nekem volt kellemetlen, hogy mint egy old-school korú nő, prűden állok hozzá.
Ezt csak így zárójelben, de évekkel ezelőtt egy marketing konferencián voltunk a férjemmel, ahol sajnos semmit nem tanultunk, azt viszont igen, hogyha az ember előad, akkor kerülje a káromkodó szavakat. A konferenciából ennyi maradt nekünk: ez volt a basszus-konferencia. Hát ez nem túl építő.
Nos, visszatérve a könyvre. Nem tudtam előre, de a főszereplő épp egy festőművész lány volt, a fiú pedig egy zenész. Szóval itt már éreztem valami együttérzést az érzékenység, a nehéz felállás, és a festészet, mint hajtóerő az élnivágyás miatt.
A lány két éve veszítette el vőlegényét egy motorbaleset miatt. Képtelen talpra állni, teljesen elvész a múltban. Mígnem jön Tucker, a kutya, aki véletlenül cseppen bele az életébe (szó szerint, de majd olvasd el, hogy is történik ez :) ). Tuckernek persze van már gazdája, akinek viszont a lány, Sloan, nem igazán akarja visszaadni a kutyát.
És itt elkezdődik a férfival való ismeretségük, ami szépen lassan, kialakul egy nélkülözhetetlen szerelemmé.
Ami miatt ajánlom ezt a könyvet, azt pont a férjemnek meséltem el: ha nem olyan életet élnénk mi együtt, amiben a másik fontos számunkra mindig, és szeretnénk őt boldoggá tenni, úgy ő engem, mint ahogy én Őt, akkor azt mondanám, hogy ez egy nyálas, abszolút túlcicomázott romantikus regény. De mivel a mi kapcsolunk pont erről az egymás iránti figyelemről szól, ezért tudom, létezik ilyen. Az ember tud szeretni annyira mást, hogy a saját félelmeit, hobbiját, hivatását feladja azért, hogy boldognak lássa a másikat. És pont ez az érdekes benne, hogy soha semmit nem kell feladni, mert két fél egymás iránti szerelme, szeretete, tisztelete mindig helyreteszi az egyensúlyt.
Ezekért a kompromisszumokért, döntésekért, jó barátokért érdemes nekifogni a könyvnek.
Persze itt sem maradnak el konfliktusok, itt is beleszállnak a legyek a levesbe, és mikor már a többedik ilyen szituáció jelent meg, akkor bizony elmentem a könyv utolsó oldalára, mert úgy voltam vele, ha nem pozitív a végkifejlet, akkor nem biztos, hogy érdekel a könyv tovább is. Te szoktál ilyet csinálni?
Szeretem azokat a könyveket, melyek életigenlést adnak egy történet által. Nem akarok arról olvasni, hogy valaki feladta, szomorú, tőrébe dőlt. Ezért is bírom a "rózsaszín" könyveket, mert akarok hinni abban, hogy rajtunk és a döntéseinken múlik a jobb élet.
Nos, ez a könyv ilyen :) Így szeretettel ajánlom olvasásra :)
Lami
