Hogyan éli meg egy nő, hogy közeledik az ötvenhez, amikor munkát kell keresnie, és közben lavíroznia kamaszgyerekei és idős szülei, férje szülei között?
Először is letagadja a korát, hogy esélyt kapjon a munkára, és nem árulja el, hogy a projekt, amin dolgoznia kell, az az ő munkája volt az ősidőkben.
Nem mondom, hogy jól esett olvasni az egészségügyi nehézségekkel küzdő Kate mindennapi szenvedéseit, de nem azért, mert túl nyers volt, hanem mert ötven körül teljesen ismertek a jelenségek, és egy regényben nem feltétlen szembesülni szeretek a valósággal,, hanem inkább hitet kapni, hogy lesz ez jobb is.
Viszont a regény ettől nem vesztett semmit, és szerettem. Ahogy a tinik nem találják a mai világban magukat, és mindenféle megnyilvánulásba belemennek egyetlen dolog miatt: mert úgy érzik, semmiben nem leg-ek. Legszebb, legjobb, legtehetségesebb, leggazdagabb, legokosabb, legügyesebb. Úgy érzik, a közösségi média azt tolja előttük, hogy középszerűként felejthetőek, ezért tele vannak frusztráltsággal.
Az idősek, Kate és a férjének szülei, kezdenek elfelejteni dolgokat, eltűnnek, nem ismernek fel embereket, így állandó feszültségben vannak a gyerekeik, mikor mi történik velük, és amikor a telefon kijelzőén megjelenik a nevük, nem az fut át rajtuk, hogy egy kedves érdeklődő hívást kapnak, hanem hogy valami bajt kell azonnal megoldani.
Ebben a kettős ugrálásban, és a férjével való lanyha kapcsolatban Kate értéket akar maga is teremteni, és nemcsak problémákat megoldani, ezért dönti el, hogy újra állást keres. Letagad néhány évet, hogy esélye legyen a piacon, és valóban remekel végül, de be kell látnia, a szakmai tapasztalata nélkül, ami a korának köszönhető, esélytelen lenne.
Na, és aztán persze jön a szerelem is, ami ad egy kis reményt az ötveneseknek, hogy sosem kell feladni, és beletörődni, hogy az élet egy sima mókuskerékkel záródik.
A könyvre öt pontból ötöt szeretnék adni, itt pedig a hozzá horgolt nagyinégyzet a 2026-o9s könyvtakaróhoz, illetve egy kis könyvjelző, ami bekerül egy eszközrendelési csomagba :)
