Lami: Utolsó képem rólad: egy forgalmas aluljáró, mosollyal és tettre készséggel arcodon elindultál utadra, és még egy utolsó mondattal megajándékoztál engem.
Nem magadra figyeltél, nem az volt a fontos számodra, hogy hova indulsz, hanem hogy még nekem adj egy utolsó jó szót. Mint az életed. Az éneked. A pályád.
Nem titok, hogy magasságom inkább alacsonyságnak nevezhető. És ebben hasonlítunk egymásra :) Viszont mikor kiállsz a színpadra métereket emelkedsz. Olyan természetességgel száll ki belőled az éneklés, hogy eszünkbe sem jut semmi mesterkéltség, semmi játszma. Ilyen vagy az életben is. Egy apró nő, aki mikor megszólal, hatalmasabbnak látszik bárki másnál. Mikor rájöttél, hogy nincs más választásod, neked a színpad az élettered, volt az éneklésen túl valami plusz, amit ezzel az adománnyal, a hangoddal együtt kaptál?
Porpaczy Katalin: Először is köszönöm neked a kedves felvezetőt rólam, ezt az „utolsó képet” magunkról én is mélyen a szívemben őrzöm, mert azután a te életed is óriási fordulatot vett és végre abba az irányba, ami neked meghozta a művészi beteljesedést, figyelemmel kísérlek és minden újabb célba érésednél boldogan szurkolok.
Visszatérve a kérdésedre, a színpad valamiért már 3 évesen nagyon hívogató volt, a nyolc évvel idősebb unokatestvérem egy szóló hangszeres játékát mentünk a nagymamámmal meghallgatni, és tényleg emlékszem, hogy, amikor megláttam játszani, azt éreztem, nem lehet, hogy ő ott van a színpadon és én nem, ezért felrohantam a színpad mögé és könyörögni kezdtem az előadást szervező zene tanárnak, hogy engem is engedjen fel az unokatestvérem mellé, de mondta, hogy csak akkor lehet, ha valamit elő tudok adni, ezért megkérdezte, hogy mit tudok.
Mivel akkoriban nem szerepelt semmi konkrét a repertoáromon, azt mondtam, hogy táncolok, ő csak zenéljen én táncolok. Bemutattam neki ott azonnal, de nem tudtam meggyőzni, ezért azt tanácsolta, menjek szépen haza és ha majd jövőre megtanulok egy verset, akkor kimehetek a közönség elé.
Egy év múlva boldogan, örömmel szavaltam el a kis versikémet....hát így kezdődött a színpad.... , de sose a színpad vagyis a „színpadiaskodás” vonzott, hanem az előadás, az adásvarázs..., amikor kimegyek a közönség elé, akkor „én = nem vagyok”, átalakul minden sejtem valamiféle „közvetítő eszköz”-zé, innentől a többi az a csoda, ami velünk jelenlévőkkel, előadóval és közönséggel megtörténik.
Az olthatatlan vágyat a zene, az éneklés iránt, ami sokszor nem is tudatos, csak ott van, pici koromtól érzem, és az, hogy az eddigi életem nagy részét ebben tölthettem, a legcsodálatosabb „adomány”.
Lami: Az áriákat több nyelven énekled. Olaszul, németül, angolul, magyarul, tuti kihagytam még valamit. Én sokszor úgy képzelem, hogy talán nem is fontos a szöveg. A dallammal és előadással együtt megkapjuk az énekek jelentését, üzenetét, hangulatát. Hány nyelven kell beszélnie egy énekesnőnek, hogy elég hiteles legyen az előadásmódja, és valóban ezeket a nyelveket beszéled is, vagy a dalok erejéig tanulod meg a szövegeket? Azt mondják, ahány nyelven tudunk, annyi ember lakozik bennünk. Mit kaptál te, milyen lehetőségeket az idegen nyelvvel, mint egy többlettel a pályádon?
Porpaczy Katalin: Elsősorban biztonságot kaptam nemcsak, mint énekes, hanem mint magánember. A világ szinte összes nagyobb országában megfordultam. Rengeteg ember, életszituáció, és kijelenthetem olykor életmentő, ha az ember akár több nyelven képes megértetni magát. Az anyanyelvemen kívül, ami a magyar, még 4 nyelvet beszélek biztonságosan és egyéb 2 nyelven is képes vagyok magam megértetni.
Én azt gondolom, nagy könnyedséget jelent egy énekesnek, ha az adott nyelvet valamelyest érti, beszéli, azért mert az érzelmi tartalmon túl, minden nyelvnek sajátos zeneisége, melódiája is van. Az igazán nagy zeneszerzők nem véletlen, hogy bizonyos szavakat, szótagokat egy adott zenei fordulatban épp odaírnak, ahová..., pl. egy Puccini áriában sokkal könnyebben feltornássza magát az énekes az igazán bravúros magasságokba, mint mondjuk egy Wagner áriában, és ezzel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy például az olasz nyelv énekelhetőbb, mint a német, mert mindkettőt szívesen vállalom, inkább a képességet a szerző által, hogy a nyelv melódiáját íly csodásan alárendelje a zenei gondolatnak.
Hogy, mennyire fontos a szöveg? A közönségnek az előadás és a dallam a döntő, sokan anélkül, hogy a szöveget értenék, mégis libabőrős háttal, könnyes szemmel hallgatnak végig egy-egy áriát, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az kell, hogy az előadó biztosan tudja, értse amiről énekel, mert az érzelmek közvetítése az ő előadásában jut a közönség szívéhez.
Lami: Egy operaénekesnek kevés lenne, ha csak hangját használná fel, és meredten, faarccal adná elő a dalokat. Neked nemcsak énekelned, hanem játszanod is kell a színpadon. Nekünk, nézőknek, ez egy természetes dolognak tűnik lentről, a nézőtérről. Mint a színészek esetében is. Este felmegy a függöny, és elvárjuk tőlük, hogy gonosz boszorkák, vagy hódító cédák legyenek éppen. Mikor válik le rólad a szerep, a dal, amit aznap adtál elő? Képes vagy egyből visszavedleni a valóságba?
Porpaczy Katalin: Igen, amint lemegy a függöny, átöltözöm és letörlöm a sminket, akkor már én, Kati vagyok, a szerep csak a színpadon létjogosult. A karakterek, amivé vállunk egy-egy estére azok is mi vagyunk, minden hősnőt, tragikát a mi veséink szűrnek át, bennünk mindenki ott lakózik, akiket esetenként előhívunk a szerepekben.
De a kezdetek kezdetén volt olyan, hogy egy darabot annyira megszerettem, hogy a hangulatát, a lelkületét magamba ittam és a színpadon kívüli életemben is sokáig velem volt. Például. a Hair c. musical hippi könnyedsége érdekes tapasztalás volt, sokáig úgy éreztem mintha újraélném azt a kort.
Lami: A legtöbb művészeti pálya kemény kitartással, marketinggel jár együtt. Sokan épp ezért, hiába is tehetségesek, feladják. Vannak jópáran, akik most készülnek meghódítani a világot énekhangjukkal. Mit tanácsolnál nekik, amit sose tegyenek meg, és mi az a tulajdonság, mellyel biztos célba érhetnek?
Porpaczy Katalin: Kétségkívül nagyon fontos a tehetség, de önmagában nem elég, ahogy te is mondtad, kitartás kell és abból legalább annyi, mint amennyire erős bennünk az elhívatottság érzése és a bizakodás, hogy sikerülhet. Ezen felül egy jókora segítség is kell „fölülről”, hogy jókor legyünk jó helyen..., mert a megfelelő segítők, mentorok, managerek nélkül ma már szinte lehetetlen meghódítani a világot.
Minden nagy és kis opera énekesnek van egy jó managere, tagjai nívós művészeti ügynökségeknek, akik az egyes opera produkciókra beszervezik. Ezért, négy fontos dolog kell, tehetség, munka és kitartás, egy jó ügynök, és soha nem elvállalni, olyan szerepet, ami nem megfelelő a hangunknak, mert ha csak kényszerűségből bevállalunk bármit, az nagyon megbosszulhatja magát a későbbiekben.
Lami: A weboldaladon meg lehet hallgatni éneklésed. Hol lehet rád találni, ha valaki élőben szeretné élvezni hangjátékod? Illetve vannak olyan tervek, hatalmas álmok, melyekért keményen csatába indulsz a jövőben?
Porpaczy Katalin: Nagy sajnálatomra, eddig csak külföldi közönség előtt mutatkozhattam be, pedig örömmel fogadnám a meghívásokat itthon is. Szeretném, ha a jövőben ez változna! Az utóbbi három évben világkörüli turnékon, luxus óceánjáró hajókon léptem fel egy kisebb formációval, a Trio Divinával ( ének, hegedű, zongora). Nagyon érdekes és szép munka volt, amellett, hogy körbeutaztuk háromszor is a Földet. Ezért a közeli terveim között szerepel, hogy ezzel a kis együttessel folytassuk a tematikus koncertjeinket Európában bárhol, ahol szívesen hallgatnak bennünket.
A legközelebbi fellépésem egy spanyolországi turné lesz, ami érinteni fogja a Kanári-szigeteket is. A kedves olvasóknak addig is szeretettel ajánlom, mint előzetes kis kóstolót a weboldalamat a www.katalinporpaczy.com -ot, valamint a facebook oldalamat a Katalin Porpaczy-t, itt ugyanis belehallgathatnak a koncertklippekbe, megnézhetik a fotókat, és természetesen mindenkit szeretettel bíztatok, ha érdemesnek találtak, bátran írjanak, szívesen válaszolok minden további zenei kérdésre.
Szerző: Lami
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
