Ha valaki megfogná az összes eddigi Metallica albumot, kiválogatná belőle a legjobb dolgokat, megfűszerezné egy csipetnyi újdonsággal, gyúrna belőle egy új albumot, akkor valami nagyon hasonlót kapna, mint a Hardwired…To Self-Destruct.
Ami először eszembe jutott az egy idézet a Jurrasic Park c. filmből: „semmin nem spóroltunk”. Értem ez alatt, hogy mindenben próbálják odatenni magukat. A borító is említésre méltó, a Deluxe kiadás bónusz számai, valamint a tény, hogy bejelentették, hogy minden számhoz fog készülni videóklipp és ezeket ingyenesen megtekinthetővé teszik.
A legjellemzőbb szavak rá a változatos és a „metallicás”. Ezt a kifejezést maga Lars Ulrich használta egy interjú során és igaza van. Az egyszerű, ütős dobjátékkal kísért súlyos riffek ami összetéveszthetetlenül „metallicás” végigkíséri az albumot. Ugyanakkor mégsem egyhangú.
A Death Magnetic még végig nagyon gyors és kegyetlen volt, itt azért lassabb, melankolikus témák is felcsendülnek, mint pl a Halo On Fire, ahol a dal szerkezetileg több crescendo témából áll, amik a tetőpontjukat elérve visszazuhannak a kezdőpontjukra. Vagy a Now That We’re Dead ami amellett, hogy a dalszövege romantikus vonalat követ és dallamos is, mégsem lehet elmondani, hogy bármelyik része nyálas lenne. Talán a Load, Reload albumokon hallgattunk hasonlót ehhez a számhoz.
Az album rögtön a címadó dallal kezd. Mint egy gyors ütés, felhívja magára a figyelmet és rögtön tisztázza, hogy itt nem sima pofozkodás lesz, hanem kőkemény harc.
A legütősebb szám talán még is a Moth Into Flame. Ebben egyesül a Death Magneticre jellemző pörgés, stílus, még is van olyan része, ami semmi eddigire nem hasonlít. Valami metallicás durva dallamosság, ami önkéntelenül is megmozgatja az ember headbangelő izmait.
A számomra egyik legkedvesebb téma, a Cthulhu mítosz is visszatér az albumon. Eddig a Call of Ktulu (Ride The Lightning), Thing That Should Not Be (Master of Puppets) és az All Nightmare Long (Death Magnetic) számok képviselték magukat a e világban, most csatlakozott hozzájuk a Dream No More. Mind dalszövegben, mind hangzásban büszkén kihúzhatja magát, hiszen kellemesen borzongató lett, Cthulhu storyhoz méltóan.
Nem csak hangzásban, de témákban is változatos az album. Megjelenik az egyszerű mondanivalójú nyerseség, mint ami pl a Fuel ra volt jellemző a Spit Out The Bone –al, A mélyebb, súlyosabb témák a ManUNKind al és a mögöttes tartalommal bíró szövegek is.
Amit esetleg fel lehet róni az albumnak, hogy a dobtémák egy idő után nagyon hasonlítanak. Kicsit olyan, mintha a nagyon változatos gitár témák, hullámzó hangulatok és a zseniális riffek ezeket próbálnák javítani. Közben pedig érezhetően szoros szimbiózisban léteznek a dob és a többi hangszer, de a 6.-7. szám után még is úgy lehet érezni, hogy egy-egy témát már biztos hallott az eleje óta valamikor. De efelett könnyű átsiklani azzal, hogy ez része a tipikus „metallicás” hangzásnak.
Az album szerkezete is hozzájárul az „ízéhez”. A számok átgondoltan vannak elhelyezve a sorban és ez nem csak elfedi az esetleges, előbb említett, hasonlóságokat, de megteremt egy hangulatot és azt kellemesen hullámoztatva kíséri végig a hallgatót.
Szerző: Deicide
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
