Tegnap kint voltunk futni a férjemmel. Valójában sétálni indultunk, de én jól elhallgattam, hogy intenzívebb mozgásra vágyom, még mielőtt mindenféle jó szándékkal elkezdene noszogatni természetesen az én érdekemben, hogy „lóduljak már meg végre”.
Szóval egyszer csak fogtam, és a sétából futásba váltottam át. Így megúsztam a kedves „piszkálgatásokat” is, de a hetek óta tervezett sportolást sem hagytam ki.
Hogy jön az én kis mozgásmániás gondolatom egy művészeti magazinba?
Először is a kényszer, ami bár tényleg én értem lett volna, gondolom alatta a nógatást, hogy lendüljek már meg végre, sétálni ráérek kilencven évesen is.
Viszont ugyanaz a kényszer hajt a megrendelésnél is, mely sosem olyan „jóízű”, mint egy saját kútfőből, lélekből kieső alkotás. Az ember összefossa a bokáját egészen a kifizetésig, hogy vajon azt a munkát kapja-e az ügyfél, amit kívánt, vagy valami teljesen másra gondolt esetleg.
Megvallom, én mindig „fázok” ezektől a feladatoktól. Jobban szeretem, ha már egy kész munkámra cuppannak rá, mivel így tuti, hogy beleszerelmesedtek, és nem kell utána vizsgálgatni a tekintetet, hogy tényleg örömmel viszik-e el festményemet.
A másik dolog, ami a futás és a festészet, vagy általánosságban a művészettel kapcsolatos: a héten már annyira tele volt a fejem a bizonyítással, megfelelési kényszerrel, görcsökkel, hogy már sem ecsetet nem fogtam a kezembe, sem írni nem írtam semmit. Rám nehezedett egy elvárási rendszer, aminél nagyobb ihletgyilkos talán nem is létezik.
A mozgás, esetemben a futás, viszont teljesen kilendít ebből az állapotból. Hogy az oxigén termelés-e az oka, vagy mi a bánat, nem tudom. Viszont nem először vettem észre, hogy kocogás után sokkal könnyedebben jönnek a megoldások a terveimre egyrészről, másrészről pedig elkezd működni az örömből létezés.
A művészetet pedig rohadtul nem lehet másként csinálni. Vagy élvezed, vagy hagyd a francba.
Elég sok alkotót ismerek, de megvallom őszintén keveset tudok arról, hogy sportolnának-e. Nem azért, mert titkon teszik mindezt. Elég exhibicionisták vagyunk ahhoz, hogy ahogy kimegyünk egy métert sétálni, máris megmutassuk magunkat, mint ihlet adó forrást (lásd esetemben - fenti kép még ősszel készült, szóval nem mazochista vagyok, hogy 35 fokban nagykabátban futkározzak).
Egész egyszerűen nem mozognak ezek az emberek (és megvallom őszintén, most abban bízom, hogy be fognak többen szólogatni, hogy miért általánosítok, mert ő ezt és ezt a mozgást végzi, szóval ha ez megtörténne, akkor levehetnénk végre a „punnyadt” jelzőt magunkról, művészekről, úgyhogy várom a fellázadó kommenteket).
Gondolkodtam nemrégiben egy cikken a művészek és a sport szimbiózisáról. De azon kívül, hogy már a görögök is előszeretettel alkottak szobrokat az olimpiák tiszteletére, festmények hada üzeni felénk a mozgás jótékony hatását, balerinák repkednek képeken szépséget sugározva, a díjátadókon művészek alkotásaival gratulálnak az elért helyezésekért, igazából nem találni olyan művészt, akit elbódít a mozgás szeretete.
Egyszer mondta nekem egy ezos pasi, hogy az ő lánya azért nem depresszív, mert állandóan sportol, így az ördögnek esélye sincs rá, hogy rátelepedjen és negatív energiákat vigyen a lelkébe.
Láttad volna a fejemet ettől a magyarázattól!! És bár totál nem érdekel az ilyen irányú gondolkodás, viszont abban biztos vagyok, hogy sportolók kevesebbszer keresik fel depressziós tünetekkel a pszichológusokat, mint a művészek.
A tegnapi futás-séta kombó után ma reggel mondtam a férjemnek, hogy olyan érzésem van, mintha egy sötét, kemény burkot ledobtam volna magamról. Nincs súly rajtam, amit pluszban kell cipelnem a testemen kívül. Csak én vagyok és a könnyed gondolataim. Mintha a mozgástól valóban elhagytam volna a terheket, leráztam volna magamról a totál felesleges agyalásokat.
Nos, akkor agyő is...megyek festeni...vidámat :)
Szerző: Lami
Ha tetszett a cikk, kérjük, oszd meg!
