Amikor a férjed kezét szorongatod egy film alatt, mert egy sima dobjáték hallatán is érzed, hogy valami rohadt nagy váltás következik hamarosan, és amit látsz, és hallasz, az egy szempillantás alatt drasztikusan megváltozhat...nos, akkor nézel meg egy olyan alkotást, ami után elgondolkodsz, hogy jó tanár vagy-e, és mindent megteszel-e vajon a saját és tanítványaid sikeréért?
Mit ne mondjak, bírom a női, romantikus, kacagtatós, ellazítós filmeket. Ez a film egyik kategória alá sem került be. De mégis toplistás lett nálam.
Hogy bírom-e a szenvedést, az alázást, a könyörtelen nevelési módszert és ezért? Szerinted???
Ha be kéne helyettesíteni magam a szereplők bőrébe, akkor a két bennem dolgozó embert látnám. Az egyik, aki akar valamit, de nem elég jó, viszont ha keményen odaszólok neki, akkor rohadtul összeszedi magát, és durva bravúrokat nyom.
Kifelé képtelen vagyok viszont így beszélni tanítványaimmal. Főként talán azért, mert gyerekekről van szó. Alapjáraton megszerettetni akarom velük a rajzolást, és nem egyetlen célként kitűzni eléjük, mint létező elfoglaltság.
A filmben egy reményekkel és tervekkel teli dobos tanítvány (Miles Teller) és tanárának (J. K. Simmons) harcát, hamisságát, oktatási mechanizmusát élvezhetjük. Bár ez a szó, hogy élvezni, kicsit távol áll egy ellazult állapottól ebben az esetben.
Itt esküszöm, izgultam. Semmi más nem volt a képernyőn csak éles váltásokban a srác és az oktatója könyörtelen játéka, de nem tudtam magát a dobjátékot élvezni, hanem folyton azt vártam, mikor repülnek a cintányérok, székek, mikor fogja leüvölteni a fejét a diákjának a pasi, és féltve elsúgott titkait a világ felé üvöltve kitárni.
Rohadtul sajnáltam (na, női szívem van, ez van) a srácot. De úgy szorítottam neki, mintha saját sorsomért izgulnék. Csináld, baszki, verd véresre a dobot, ne add fel, ne görnyedj meg, üvölts vissza, küldd el a francba!
Ostorcsapás - Whiplash. Mi lehetne ennél jobb cím.
A film baromi hatásos. Mindenkinél persze mást válthat ki, hisz lesz, aki undorodva fordul el a tanártól, aki még öngyilkosságba is képes hajszolni diákjait, és a nyilvános megaláztatás számára a zenekar sikeréért megy, és totál leszarja a személyiség védhetetlen burkát.
Lesz viszont, aki a végső filmkockákért nem tudja majd eldönteni, szerethető-e a figura, vagy inkább maradjon a legtöbb művész a közömbös szürkeségben.
Milyen a srác? Mert végtére is róla szól, szó szerint az ő bőre megy rá keményen a történet. A srácnak van egy álma. És mindent, de szó szerint mindent feláldoz ennek érdekében.
Sokan ismerjük azokat a fogalmakat, hogy szenvedély, lázas alkotási vágy – de meddig megyünk el a sikerért?
Szerző: Lami
Ha tetszett a cikk, kövesd facebook oldalunkat.
